Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-382

276 A nemzetgyűlés 382. ülése 1925. évi február hó 26-án, csütörtökön, nyék között módot arra, hogy a nyugdíjasoknak is olyan segélyeket adhasson, mint aminőket az aktivoknak ad. Azt mondja a ministerein ök ur: „Kérem, világos, hogy ezt a kívánságot nem teljesítheti az államhatalom, mert hiszen a nyugdíjasok száma olyan nagy, hogy ez olyan terhet jelent az államra nézve, amelyet kielégíteni nem vagyunk képesek". De, t. Nemzetgyűlés, amikor a kormány a szanáláshoz hozzákezdett, akkor tudnia kellett, hogy a nyugdíjasok száma csak csak szaporodni fog; számolni is kellett ezzel, mert hiszen az egész B-listás rendszer, az egész szanálási akció nem egyéb, mint ujabb meg ujabb tehertétel az államhatalomra, mert nem tudom, hogy az valami nagy nyereséget jelentene az államhatalom szempontjából, hogy életerős fiatalembereket nyugdíjba helyezünk, akik egyébként Rz államnak nagyon értékes szolgálatokat tehetnének, hiszen azokban az életévekben vannak, amikor tulajdonképen a legértékesebb munkát fejthetnék ki. Nincs tehát semmi erkölcsi és jogi alapja annak, hogy a kormány ilyen különbségeket állítson fel nyugdíjas és aktiv tisztviselők között. De ez veszélyes is, továbbá kellemetlen ódiumot harit az aktiv tisztviselőkre is, akik nem tudják, hogy mitevők legyenek, hiszen láttuk, hogy tegnapi tanácskozásukon is milyen különböző megoldási formákat kerestek és egyesek valósággal restelkedve nyilatkoztak arról, hogy ők! íinem tudnak abba a felfogásba belegyezni, hogy illetményeiket megosszák a nyugdíjasokkal. Azért sem szabad az aktivokat ilyen kellemetlen helyzetnek kitenni, mert hiszen minden aktiv tisztviselő tudja, hogy előbb-utóbb hasonló sorsra kerül s ha ilyen veszedelmes precedenst ma helyesel, vagy jóváhagy, ez súlyos konzekvenciákkal járhat, akik tehát ma közömbösen haladnak el ilyen intézkedések mellett, ezt a közömbösségüket később nagyon meg fogják sinyleni. Felszólalásomnak csak az volt a célja, hogy a kormány figyelmét felhívjam erre a kérdésre, felhívjam arra a hangulatra, és hozzá kell tennem: arra a veszedelmes hangulatra, amely ennek nyomán mutatkozik. Különben is az igazságos, szociális érzék, de fennálló tételes törvényeink és jogszabályaink as egyenesen azt parancsolják a kormánynak, hogy ilyen különbséget nyugdíjas és aktiv tisztviselő között ne tegyen. Épen ezért van szerencsém egy határozati javaslatot beterjeszteni és kérem, hogy azt elfogadni méltóztassék. (Olvassa): „Utasítsa a nemzetgyűlés a pénzügyminister urat. hogy az üzemi alkalmazottakat, valamint a nyugdíjasokat addig, míg az aranyparitásos illetményeket el nem érjük — ugyanolyan segélyekben részesitse, mint amilyenben az aktiv tisztviselők részesülnek". Ezeket kívántam elmondani n pénzügyi tárca költségvetésénél. Politikai állásfoglalásomnál fogva ki kell még jelentenem azt, hogy a költségvetést nem fogadom el. Elnök: Szólásra következik? Perlaki György jegyző: Petrovits György! Elnök: A képviselő ur nincs jelen, töröltetik. Perlaki György jegyző: Bozsik Pál! Bozsik Pál: T. Nemzetgyűlés! Csak néhány percre r kívánom a Nemzetgyűlés idejét lekötni, egyrészt azért, hogy annak a pártnak részéről, amelyhez tartozni szerencsém van. a pénzüg-y m mister urat bizalmunkról biztosítsam, másrészt pedig azért, mert néhány gondolatot, néhány szempontot szeretnék a pénzügyi kormányzat szíves ügyeimébe ajánlani. (Halljuk! jobbfelől.) Ezek a szempontok szigorúan azokból az elvekből folynak, amelyeket az én pártom vall és megvalósítani törekszik. T. Nemzetgyűlés! Néhány rövid szóval a hitelügyről, a kisemeberek hitelügyéről szeretnék beszélni. Üres szalmacséplésnek tartanám azt, ha e kérdés fontosságának fejtegetésébe bocsátkoznám, vagy pedig arra a tényre kívánnék rámutatni, hogy a termelés a mai bankkamatláb mellett — ahogyan a pénz vidéken megszerezhető, ha egyáltalán megszerezhető —« t. i. 40—50% mellett egyáltalán nem.lehetséges. Itt a kérdést abból a szempontból nézem, hogy a pénzügyi kormányzat mit tudna tenni, hogy a kisemberek mégis hitelhez, használható hitelhez jussanak. Amikor én saját tapasztalataim ós a vidéken a közgazdasági életben való j részvételem szemüvegén át vizsgálom ezt a kérdést, alig-alig tudok más megoldáshoz jutni, mit hogy a pénzügyi kormányzatnak azon az utón kell haladnia, amelyet csaknem három évtizeddel ezelőtt a törvényhozás a kisemberek hiteléhek biztosítására már megjelölt, t. i. az Ország'os Központi hitelszövetkezetnek meg'felelő támogatása utján. Az 1898:XXIII. te. annak idején felhatal; mázta a pénzügyminister urat arra, hogy a ! Központi Hitelszövetkezet alaptőkéjéhez egy! millió korona összegig alapítványi üzletrészt i jegyezzen; felhatalmazta továbbá arra is, hogy ! az italmérési kártalanitási kötvényekből hái rom millió korona névértékű kötvényt a Hitelszövetkezet tulajdonába bocsásson. Ezen az utón haladt a forradalom után a Nemzetgyűlés is, amikor az 1920 : XXX. t.-cikkel 25 millió korona összegig alapítványi üzletrész jegyzésére jogositotta fel a pénzügymini stert, azonfelül a pénzügyminister ur a tartalékalap növelésére száz millió korona névértékű pénztárjegyet bocsátott az_OKH birtokába. IIa arról beszélünk, hogyan lehetne mégis a kisembereket hitelhez juttatni, az volna fontos, hogy az OKH — ugy a központ, mint ennek vidéki fiókjai — megfelelő módon megerősittessenek. Engem most, amikor szinte egyoldalúan az OKH minél nagyobbmérvü kibővítését sürgetem, egyáltalában nem vezet a bankok ellen semmiféle animozitás. A bankok fontos közgazdasági szerepet töltenek be, megvan a maguk célja, és ha ezeket a bankokat akkor, ha megfelelő módon működnek, gyengíteni akarnánk, ezzel ugy érzem, egyáltalán nem teljesitenénk hazafias és nemzetmentő munkát. A bankoknak: azonban sohasem céljuk altruizmust tanúsítani, ők a maguk üzleti politikáját kívánják folytatni, márpedig, ha a kisemberek hitelügyén akarunk segíteni, ebben a gondolatban benne^ van bizonyos fokú altruizmus is. Azért a pénzügyminister urnák — sajnálom, hogy nem hallhat engem és ebben a tekintetben esetleg nem foglalhat állást —, azt ajánlatnám szíves figyelmébe, hogy igyekezzék minél inkább lehetővé tenni a vidéki hitelszövetkezeteknek, hogy a kisemberek hiteligényeit ki tudják elégíteni. Én a magam részéről itt arra gondolnék, hogy a vidéki hitelszövetkezeti fiókokat alaptőkejegyzéssel kellene valami módon segíteni. Eddig t. i. csak ug*y támogatta a kormány a hitelszövetkezeteket, hogy részint igyekezett alapítványi üzletrésszel a központ vagyonát _ gyarapítani, részint a központ tartaléktőkéjét emelte. Én azonban ugy érzem, hogy ha valamelyik vidék, község vagy város a hitelszövetkezetekhez az ő anyagi erejéhez képest a legteljesebben ragaszkodik és tekinté-