Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-382

d nemzetgyűlés 382. ülése 1925. évi február hó 26-án, csütörtökön. 259 vidéken 260 százalékkal emelkedett a váltóleszámítolás, ami nagyrészben a mezőgazdaság javára esett (Gaal Gaston: Terhére, nem javára!) úgyhogy szeretnék a magam részéről is hozzájárulni azokhoz az elismerő szavakhoz, amelyeket Marschall Ferenc t, képviselőtársam a mezőgazdasági társadalom nevében a Jegybank vezetőségéhez intézett. Azt hiszem, hogy az idő előrehaladottsága miatt nem folytathatom tovább eszmemenetemet és nem is tudom, hogy a szakkérdések nem homályositották-e el azt, amit ki akartam fejezni, hogy a mi súlyos gazdasági helyzetünkben az állami gazdálkodás minden vonatkozásban a legnagyobb gondosságot és elővigyázatot követeli im-eg nemcsak az állami pénzügyek, hanem a gazdasági politika szempontjából is. Nekem azonban az igen súlyos gazdasági krizis ellenére is r az ország gazdaság jövője iránt igen erős és szilárd a Hitem és pedig azoknak a teljesítményeknek alapján, amelyeket az összes termelőosztályok a legutóbbi évben teljesítettek. Elnök: A képviselő urnák még egy percnyi beszédje van. Kérem, szíveskedjék beszédét befejezni. Biró Pál: Már befejezem azzal a mondattal, hogy a mai korra is ráillenek Eötvös Józsefnek az 50-es évekre mondott azok a szavai: Olyan korban születtünk, amelyben az, ami volt, fenntarthatatlanná vált, amelyben az uj viszonyok, amelyek után törekednünk kell, még nem létesültek és egy átmeneti korszak emberei nem tűzhetnek ki maguknak más feladatot, mint hogy a jövőt előkészítsék és azon eszmék terjesztésén dolgozzanak, amelyek elfogadtatásától az ország szebb jövője függ. Annál a politikai bizalomnál fogva, amelylyel a kormányelnök ur iránt viseltetem, meglévén győződve arról, hogy az általa követett haladó konzervatív politika a nemzeti célok megvalósításához közelebb visz és azon bizalomnál fogva, mellyel az igen t. pénzügyminister ur becsületes törekvései iránt viseltetem, a pénzügyi költségvetést elfogadóin. (Élénk helyeslés és tavs a jobboldalon. Szónokot többen ildvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Láng János jegyző: Dréhr Imre! (Az elnöki széket Zsitvajj Tibor foglalja el.) Dréhr Imre: T. Nemzetgyűlés! A pénzügyi tárca költségvetése valamennyi tárca között relatíve talán a legnagyobb progressziót mutatja. Ennél a tárcánál lehetetlen kifejezést nem adni elismerésünknek a pénzügyminister ur iránt, a kiadásoknak a tárca keretén belül történt teljes összeszoritásáért, különös tekintettel arra, hogy épen az újjáépítésből kifolyólag erre a tárcára a feladatoknak ujabb nagy tömege hárul. Nagy-Magyarország 1913-as költségvetésében a pénzügyi tárca, leszámítva a vasgyárakat, amelyek ma külön költségvetési fejezetben tárgyaltatnak, kereken 230 millió koronával dolgozott. Mn. ez a szükséglet ennek az összegnek nem is 30%-ára, de néhány millióval még kevesebbre zsugorodott össze, akkor, amikor a háború likvidálása, a szanálás munkája, a békeszerződések végrehajtása s az uj adónemek — elsősorban a jövedelem- és vagyonadó s az általános forgalmi adó — behozatala, valamint az önálló vámterület felállítása folytán a vámszaki igazgatásnak szükségszerű és okszerű kibővítése oly hihetetlen nagy adminisztracionális többletet jelent erre a tárcára nézve, hogy itt lehetetlenség megelégednünk ezzel a 40%-ka]. Bátran merem állítani, hogy kétszeresét kell venni annak a 40%-nak, amelyet a sematikus kulcs szerint Nagy-Magyarországból csonka Magyarországra venni szöktek. Elismerésünket kell kifejeznünk a pénzügyminister ur iránt e tárca kiadásainak összeszoritásáért, de nem hallgathatom el szomorúságomat és nem haladhatok el szó nélkül a mellett a fájdalmas tény mellett, hogy ez a kompresszió néni az adminisztráció egyszerűsítése folytán, hanem legnagyobb mértékben á tisztviselői illetmények abnormisan alacsony megállapítása folytán áll elő. (Gr. Hoyos Miksa előadó: Ugy van!) Ha közelebbről vizsgáljuk a költségvetésnek ezt a fejezetét, megállapíthatjuk, hogy a központi igazgatás, mely Nagy-Magyarországon 590 emberrel dolgozott, ma—-természetesen beleértve a számvevőséget, kezelési személyzetet sőt az altiszti személyzetet is — 837 embert foglalkoztat. A pénzügyigazgatóság, amelynek összszemélyzete 1913-ban 3103 fő volt, ma 3449 emberrel dolgozik. A vámigazgatás, amely 1913-bali még a közös vámterület idejében, 379 embert mutat ki, ma 5750 fővel dolgozik. A jelenlegi költségvetés, amely előttünk fekszik,, központi igazgatás címén — a vasúti kedvezmények levonása után — össze-vissza alig kétharmadával, a pénzügyigazgatóságoknál nem is a felével s a létszám szempontjából háromszor annyi fővel dolgozó vámszaki igazgatásnál alig a hatszorosával dotálja az 1913-as költségvetési dotációt. Ez a kép bizonyos fokig elszomorító és aggasztó, mert nem látszik fentarthatónak. És itt rá akarok mutatni arra, hogy a kívánság itt nem a tisztviselői létszámapasztásban áll, mert kétségtelen —• merem állítani, sőt azt hiszem, mindannyiunknak le kell szögeznünk —, hogy a pénzügyi adminisztráció, mai helyzetében, noha a legtöbb ágazatban jóval több tisztviselővel dolgoznak, mint aminővel NagyMagyarország idejében dolgoztak, jelenlegi feladatának képtelen lenne megfelelni kisebb létszám mellett. Hangsúlyozom és ismétlem azt-, amit az előbb mondottam, hogy a feladatok ugy a központban a háború likvidálása, a békeszerződés végrehajtása, a szanálás munkája folytán, valamint a külső hatóságoknál az adónemek horribilis megszaporitása folytán oly nagy mértékben megnőttek, hogy kétségtelen, hogy hasonló viszonyok között Nagy-Magyarország is kénytelen lett volna 1913-as tisztviselői létszámát legalább oly arányban fokozni, mint amilyen aráiryban ez megtörtént. Minthogy azonban erről beszélni nem lehet, az 1913-as évet nem lehet elfogadni összehasonlítás alapjául. örömmel olvasom a pénzügyi tárca költségvetésének indokolásában, hogy a pénzkezelés a postatakarékpénztárnál és az Osztrák Magyar Banknál történendő összpontosítás programszerűen történik, örömmel olvasom az indokolásban annak a reformnak tervét, hogy az adóhivatalt elsőfokú pénzügyi hatóságokká fogják átalakítani, mert ettől a reformtól azt várom, hogy az adókivető hatóság közelebb fog- jutni az adózó polgárhoz, ez tehát igazságos, célszerű és okszerű adóztatást is fog eredményezni. Örömmel látom, hogy a pénzügyigazgatóságoknak, másodfokú pénzügyi hatóságokká való kiképzése által a pénzügyigazgatóságok működése sokkal érdemlegesebb lesz, viszont óriási