Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.
Ülésnapok - 1922-380
 nemzetgyűlés ß80. ülése Í92u. évi február hó 20-án, pénteken. Í87 nak tartom, rendkívülinek olyan értelemben, hogyha normális viszonyok között, NagyMagyarországon lennénk, azt nem óhajtanám, mert egy nemzetnek az áll érdekében, hogy minél több művelt, kipallérozott feje legyen. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja eh) Ez a pedagógiai felfogásom, azonban nem lehet elzárkózni bizonyos szociálpolitikai megfontolások elől sem. Nem lehet elzárkózni az elől, hogy az ország kétharmadrésze elveszett és hogy erre a maradék Magyarországra beözönlöttek az elszakitott országrészekből kiváló orvosok, mérnökök, gyógyszerészek és épitészek, akiknek nem tudunk itt kenyeret adni, amikor tisztviselőket B-listára helyezünk. Kérdem tehát, bölcs előrelátás lenne-e, Ba mi most nagy számmal nevelnénk olyan egyéneket, akikről előre tudjuk, hogy nem leszünk képesek őket elhelyezni és hogy azt a túltermelést igy csak tovább tudjuk fejleszteni és egy értelmiségi proletáriust fogunk nevelni. Azért mint rendkívüli eszközt addig, amig a magyar nemzetnek társadalmi struktúrája beteges elváltozásokat mutat, a numerus clausust nem nélkülözhetjük. Én igy nyilatkoztam mindig, sohase változtattam meg e nyilatkozatomat és ezen az állásponton vagyok továbbra is. Én azt hiszem, ez tiszta, világos álláspont, amelyet férfiasan már többször meg is mondtam. (Helyeslés.) Elnök: Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző: Herrmann Miksa! Herrmann Miksa: T. Nemzetgyűlés! Méltóztassék megengedni, hogy egy sokat vitatott kérdésben, az egyetemek kérdésében egészen röviden felszólaljak. Mingyárt meg akarom jegyezni, hogy nem polémiái éllel, mert - nincs időm ahhoz, hogy ezt a bonyolult problémát rövid néhány perc alatt elintézzem. Annyit akarok mindössze megtenni, hogy tapasztalataimból néhány felvilágosító szót fűzzek ahhoz, amit eddig hallottunk. Teljesen osztom Meskó Zoltán igen t. képviselőtársam azon felfogását, hogy az analfabétaság ellen minden rendelkezésre álló eszközzel küzdenünk kell. Egész világos dolog az, hogy amikor azt hiszem, 10 százalék írni és olvasni nem tudó emberről van szó, olyan bajjal állunk szemben, amely a legsúlyosabb nemzeti kórok közé tartozik és amely ellen mindenféle eszközzel harcolni kell. Ne méltóztassék azonban elfelejteni •— különben kifejezésre is jutatta a képviselő ur ezt a gondolatot —, hogy a régebbi időkből származó mulasztásokról van szó. De nem volna igazságos azt követelni, hogy ilyen évtizedes mulasztásokat rövid időn belül helyre hozzunk. Különösen pedig óva akarnék inteni attól, hogy abban a helyes törekvésben, hogy küzdünk az irni és olvasni nem tudás ellen, hogy mélyítsük és kiterjesszük a népoktatást, egyúttal olyan értékeket romboljunk, amelyek már megvannak. Nagy bajnak tartanám, ha az alatt a jelszó alatt, hogy tegyünk meg mindent a népiskolák érdekében, ez az építés az egyetemek és az egyetemi oktatás .rovására történnék meg. Amely egyetemi oktatás pedig dicsőséges múltra tekinthet vissza és amelyet a jövő számára meg kell menteni. Ha mármost azt vizsgálom, hogy az adott körülmények között ténylee 1 olyan nagy aránytalanságok -vannak-e a költségvetésben, nekem objektive ítélve e kérdésre nemmel kell felelnem. A számbeli adatok kissé különbözni fognak azoktól, amiket az előadó ur mondott, mert én nem a NAPLÓ xxx. brutto számokat vettem, hanem levontam az egyetemi kiadásokból a bevételeket és ekképen arra az eredményre jutottam, hogy a népiskolai oktatásra igen tekintélyes percentszámot áldozunk, körülbelül 46 százalékát, tehát a budgetnek majdnem felét, és körülbelül 15 százalék az, ami az egyetemi oktatásra jut. Szerény véleményem szerint nem az a baj, hogy azt a keveset, ami rendelkezésünkre áll, aránytalanul osztjuk meg az oktatás egyes ágai között. A percentuális megoszlás^ az én véleményem szerint körülbelül helyes, *és nagy eltolódások nem volnának lehetségesek az egész ügy károsítása nélkül. Egy pár egyetemi katedra beszüntetése nem nagyon lendítene a népiskolák dolgán. A baj ott van, hogy az egész összeg, ami rendelkezésre áll. kevés, mert az egész összeg, amely felett a magyar állam rendelkezik, nem felel meg azoknak a kívánalmaknak, amelyeket támasztanunk kellene. Az adott viszonyokkal azonban számolnunk kell, s nem tudunk kieszelni semmit sem. ami hirtelen változtatást idézne elő. Nagy sérelmeket, nagy igazságtalanságokat, nagyon helytelen elosztásokat nem találok Nekünk törekednünk kell arra — és épen a kultuszminister ur az az ember, akinek ez a törekvése sikerrel is jár —, hogy minél nagyobb kvótát biztosítsunk közoktatásunk számára. Igazi eredmények azoaban akkor lesznek, ha megjavul az egész ország gazdasági helyzete és az az én meggyőződésem, amelytől engem a mai nyomorúság eltántorítani nem tud, hogy mi most vagyunk a legmélyebb ponton és innen csak emelkedés következhet be. Amint ez be fog kövekezni — adja Isten, hogy minél előbb következzék be —. akkor fokozatosan gyógyíthatjuk azokat a kulturális bajokat, amelyeket sok joggal napról-napra hallunk emlegetni, de amelyeket nem lehet a kormányzati rendszer rovására irni. A jövendölés hiábavaló dolog. Itf csak egy szükséges: hit ab ban, hogy jobb idők elé nézünk, és az a törekvés, hogy mindenki a maga hatáskörében elvégezve a maga kötelességét, meg is valósítsa valamennyiünknek ezt az ideálját. (Helyeslés .jobbfelöl.) Ami magát az egyetemi oktatást illeti, abból az egy kiragadott példából, amelyre Meskó igen t. képviselőtársam hivatkozott — meg vagyok győződve, hogy nem rosszindulatból hivatkozott reá, hanem azért, mert Ő point-ekkel tud és szeret beszélni — mondom, abból az egy példából, hogy egy tanár azt mondotta volna, hogy két zsidó gyerekért nem érdemes Szegedre utaznia — ha' igaz is, talán elszólás volt —, következtetéseket vonni a ma gyár egyetemi tanárság szellemére nézve egyáltalában nem lehet. (Meskó Zoltán: Nem a zsidóra helyeztem a fősiílyt, hanem a kettőre! — Lendvai István: Igazad volt, amikor sokaitad a két zsidót!) Az egyetemek hivatására szeretnék pár szóval rámutatni. Az egyetemek feladatát nem kizárólag a szakoktatásban látom, hanem szerintem az egyetemnek, különösen a mai magyarországi viszonyok között három kardinális feladata van. Az első magától értetődően maga az oktatás, amely az idők folyamán sok vonatkozásban, nagyon helyesen, szakoktatássá alakult át, mert hiszen pl. az orvosképzésnél nem követhetjük a teljes, általános tanszabadságot, ott a hallgatóság érdekében bizonyos_ irányvonalakat kell kitűzni. Ez az, amit tulajdoliképen szakoktatásnak nevezőnk. He emellett Magyarországon hatalmas és a 28