Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-380

182 A nemzetgyűlés 380. ülése 1925. évi február hó 20-án, pénteken. datik, vagy a nemzet róla le nem mond". Ez épen olyan textus, mint amilyen textust a bibliából, szoktunk felvenni. E felett a textus felett elmélkedjünk. Elmélkedhetünk felette nem csupán mi magyarok, hanem elmélkedhetnek felette mindazok, akik hóhéraink lettek, akik a trianoni békeszerződés 364 cikkével 364 akasztófát faragtak számunkra. Vegye tudomásul az a Nyugat, amelyet mi évszázadokon keresztül életünkkel és vérünkkel vódtünk és a reá mért pogány kardcsapásokat testünkkel fogtuk fel, hogy van Isten ezen a világon, van igazság ezen a világon; vegye tudomásul, hogy Istennek erejével, az Isién akaratával Dávid, az ő parittyakövével földresujtotta az óriási Góliátot. Vegyék tudomásul a világ hatalmasságai, hogy ez a szerencsétlen magyar nemzet tud tűrni és szenvedni, de a feltámadás hitével és reménységével nem fog fölhagyni sohasem! A kultuszminister ur által előterjesztett költségvetést általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Élénk éljenzés és taps. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző: Meskó Zoltán! Meskó Zoltán: T. Nemzetgyűlés! (Halljuk! Halljuk!) Én az uj házszabályokat — őszintén megmondom — nem ismerem. Egyszer kijelentettem már itt a Házban, hogy tulajdonképen el sem lenne szabad ismernem ezeket a házszabályokat — mondom, nem is ismerem el —, de óvatosságból nem is fogok vele szembehelyezkedni. Csodálkozom tehát azon, hogy azok, akik ezeket a házszabályokat megszavazták, idehozták és reánk oktrojálták, nem vetik alá magukat ezeknek a házszabályoknak. En mint ellenzéki képviselő, kénytelen vagyok alávetni magam, de a többségi páVt nem veti alá magát. A régi házszabályok szerint is, ugy tedom, hogy legalább is egy ministernek és a többségi párt, illetve a parlament tagjai közül bizonyos számú képviselőnek kellett jelen lenni. Mivel én a régi házszabályok, de az uj házszabályok alapján is, elvárhatom, lmgy a tanácskozáson megfelelő számú képviselő és minister legyen jelen, kérem a tanácskozóképesség megállapítását. Elnök: A képviselő ur már megkezdte beszédét, méltóztassék folytatni. (Lendvai István: Egy mondat volt csak! — Zaj.) Meskó Zoltán: Nem vitatkozhatom az elnök úrral még a régi házszabályok szerint sem, legkevésbé azonban az ujak szerint. Mindenesetre furcsának találom, hogy a bevezető mondatot a t. elnök ur mingyárt beszédnek tekinti, mert megszokhattuk, hogy a szónokok sokkal hosszabb mondatokkal szoktak beszélni, mint én. Ezentúl ezért igyekszem majd egyszerű mondatokkal megmondani a kultuszminister urnák — aki nincsen itt — a magam véleményét. Az igen t. kultuszminister ^ ur javaslatát nem fogadom el egyrészt azért, mert bizalmatlan vagyok vele szemben, másrészt, mert nem értek egyet az ő kultúrpolitikájával sem. Az igen t. kultuszminister ur — ha jól tudom — a Keresztény-Keresztyén Kisgazda r- éS Földmivespárt tagja, tehát jogosan elvárhatom tőle — ha nem is tartozom a kormánypárti kisgazdapárthoz _—, mint az ellenzéki kisgazdapárt egyik tagja, hogy törődjék a far luval, törődjék a falu lakóival, törődjék többet a falusi és a tanyai gyermekekkel. Én azt látom, hogy az igen t. kultuszminister, ur nem fordit kellő gondot és kellő költséget a népoktatásra. Ennek az országnak, amely megengedi magának azt a luxust, hogy négy egyetemet tartson fenn, legalább ezer népiskolával többel kellene birnia. (Ugy van! Ugy van! a jobbközépen.) Én kimondom, hogy ebben az országban nagyzási mánia van. Mi nem tudunk bele helyezkedni abba, hogy megcsonkítottak bennünket. Fáj a lelkünk, fáj a szivünk, de mindaddig számolnunk kell a körülményekkel, amig az az idő be nem következik, amelyről az igen t. Barabás képviselőtársam is megemlékezett, hogy vissza nem szerezzük és vissza nem állitjuk az integer Magyarországot. Mindaddig, amig csonka- ez az ország, számolnunk kell a szűkös körülményekkel épugy, mint egy privát háztartásban, egy családban, ha a jövedelmi források kezdenek kiapadni, vagy csökken a bevétel, akkor elküldjük a szakácsnét, elküldjük a szobalányt. Száz és száz uricsaládot ismerek, ahol a cselédséget elbocsátották és a méltóságos aszszony maga áll oda főzni és takarítani. Számolnunk kell tehát a körülményekkel és ugy kell berendeznünk a háztartást, hogy addig költsünk, amig fedezetünk van. És mit látunk most'? Bárhova nézünk, ha nemcsak a kultusztárcának, hanem más tárcának is kezdem a kiadásait vizsgálni, látom, hogy itt őrült tobzódás folyik. Nagyzási mániában szenved az egész kormány és az egész társadalom. Ezzel egyszersmiudenkorra le kell számolnunk, mert nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy pl. a kultuszminister ur az ő ministersége alatt 110 vagy 115 egyetemi tanárt nevezett- ki. (Lendvai István: Köztük núnősitett, jó komunistákat is.) Négy egyetemet tartunk fenn. Meg vagyok botránkozva, amikor arról értesülök, hogy az egyik egyetemi tanár, a szegedi egyetem tanára, azt mondja: „Nem érdemes Szegedre lemennem, mert csak két zsidó hallgatóm van". Ezért kapja az az egyetemi tanár fizetését, ezért nyomorog az a sok-sok száz szegény tani tó. ezért nincsenek elemi iskoláink, mert nekünk csak ilyen dolgokra van pénzünk. Ezen nagyon csodálkozom. Örömmel hallgattam, amikor a mélyen t. kultuszminister ur. az Ü nagyon szép expozéját itt előadta. Behunytam a szememet és elképzeltem, amikor ezt a beszédet és programot hallottam, hogy ez nem lehet csonka Magyarország kulturprogramja és igy, valószinüleg NagyMagyarországot képzeli maga előtt és annak csinálja meg főiskolai és középiskolai programját. Nem a kultúra ellen beszélek én. csak arra vigyázok, hogy itt, ebben a szűk Magyarországban, amikor nem tudjuk fiainkat elhelyezni, prolikat ne neveljünk. (Lendvai István: Ez igaz!) Szellemi proletárokra nincs szüksége ennek az országnak. Ennek az országnak mindenné] inkább szüksége van tanult, képzett, becsületes földmivestársadalomra, amelynek fiai majd jobban megfogják az ekeszarvát, jobbat és többet fognak tudni termelni. (Ugy van! Ugy van! a jobbközépen.) Itt kell kezdeni a kultúrpolitikát. Nagyon helyesen jegyezte meg ma egyik képviselőtársam az ellenzéki oldalon, hogy nem az emeletnél kell az épitkezést kezdeni, hanem a fundamentumnál. Száz. és száz, ezer és ezer szegény falusi gyermek — akik szüleinek nincs meg a módjuk, hogy iskoláztassák őket — neveletlenül marad. Hány tehetség pusztul el igy a vidéken! (Igaz! Ugy van!) Hány kiváló feltaláló, tanár, orvosprofesszor,