Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-380

178 A nemzetgyűlés 380. ülése 1925, volna mondani, hogy a mai pénzügyi világban nemzeti ajándékot osztottam szét a pénzintézetek között. így áll ez a dolog. Ez egyik láncszeme azoknak az intézkedéseknek, amelyeket tettem az alapok jövedelmezőségének fokozása, az alapok pénzállóságának biztosítása végett. A pénzügyi eredmény mindenekfelett kielégítő és az egész administráció természetesen az ellenőrző bizottság legteljesebb ellenőrzése alatt áll. Ezeket óhajtottam Farkas Tibor képviselő urnák különben teljesen tárgyilagos felszólalására a közvélemény tájékoztatása végett előterjeszteni. (Általános helyeslés.) Elnök: Szólásra következik! Forgács Miklós jegyző: Barabás Samu! Barabás Samu: T. Nemzetgyűlés! Előrebocsátom azt, hogy mindent, amit mondok, a magyar jövő szempontjából mondom. Hiszen nem tartom magyar embernek, még kevésbé kereszténynek azt, aki bele tud nyugodni ennek a nemzetnek, ennek a szerencsétlen országnak tragikus sorsába; nem tartom magyar embernek azt, aki szivének minden dobbanását, lelkének minden gondolatát nem e nagy kérdés, Magyarország integritásának kérdése körül engedi kristályosodni. Azokhoz, amiket a kultuszm mister ur nagyszabású beszédében elmondott, sok hozzátennivalóm nem lehet. Kibontotta lelkének szárnyait és hatalmas perspektívában élénkbe rajzolta a magyar jövőt. Én szivem és lelkem melegével üdvözlöm azt a gyönyörűséges szép programot, amely az ő lelkében kiformálódott ós ezennel az én igénytelen szolgálatomat a legnagyobb készséggel ajánlom fel annak a programnak meg val ósitásához.. Igen tisztelt Nemzetgyűlés! Röviden foglalkozni akarok az előadó ur beszédével, mert. hiszen a szó szoros értelmében mindnyájunk teljes elismerését nyerte meg azzal a nagyszabású munkával, amelyet a kultusztárca költségvetésének ismertetése alkalmával végzett. Különös hálával és köszönettel tartozhatunk neki azért, hogy, mint egy hatalmas reflektorral, megvilágította a kultusztárca költségvetésének minden egyes részletét s ele- j műkre bontotta fel azokat a numerusokat, amelyek összevontan állítják be a szükségleteket, hadd lássuk, hogy azok az összegek miképen osztatnak fel a felekezetek szerint, hadd lássa minden felekezet, hogy az 1924/25-ik évi aranyköltségvetésben miképen történt róla gondoskodás. Mintha belátnék az előadó ur lelkébe és mintha látnám a nagy lelkiharcot, amelyet vív sajátmagával, amikor a költségvetés minden egyes tételét megvilágítva, arra az eredményre jut, hogy nem minden szükséglet elégíttetik ki az anyagi erők hiánya folytán. Két konklúzióval végzi először nagyszabású előadói beszédét, egy képet állit mintegy maga elé: egy szegény nyomorult édesanyát, akinek két gyermeke van, és az egyiknek kezében sok földi jó, a másiknak arcán pedig mély barázdát hasit a nyomorúság s azzal akarja ezt a nagy differenciát elenyésztetni, hogy szeretetre és békességre inti a szegény édes anyának jó és rossz sorsban élő gyermekeit; másik konklúziója pedig az, hogy a gazdag ezrekhez szól, a vagyonos osztályhoz és felhivja azt a vagyonos osztályt, hogy egy-egy elegáns gesztussal menjen segítségére, támogatására mindannak, ami a magyar jövő szempontjából, Magyarország integritása szempontjából, a magyar évi február hó 20 án, pán leken, nemzet feltámadása szempontjából szükséges. Megállapítja azt, hogy nem igen látja ezt az elegáns gesztust s talán csak az egy gróf Apponyi Sándorra hivatkozhatik, akiről megállapítja, hogy ő igenis ilyen elegáns gesztussal nagy nemzeti ajándékot adott szerencsétlen hazájának. Amikor hallottam az előadó ur szájából a felső körökhöz intézett szózatot, lelkemben egy kép elevenedett fel, amikor 1919 december 18-ikán Székesfehérvárott voltam, mint Erdélyből az oláhok által kiüldözött kálvinista pap és esperes, ahol a dunántúli vármegyéknek egy nagy kongresszusa volt, amelyen a vármegyéknek igaz magyar fiai gyűltek össze azon tanácskozni, mit tegyenek, mit cselekedjenek a magyar jövő szempontjából. Magyarország nagytekintélyű püspökének, Prohászka Ottokár őexcellenciájának lelkes, gyújtó beszédére egy jelenlévő ur egy elegáns gesztussal ötévi jövedelmének felét ajánlotta fel egy nemes és szent célra, a magyar jövő érdekében. Óhajtom, hogy Magyarországnak sok ilyen főura legyen, aki egy-egy ilyen elegáns gesztussal segítségére jön a magyar kultúrának, a magyar jövő, Magyarország integritása szempontjából! Az előadó urnák beszéde végén levont konklúziója eszembe juttatta Magyarország nagy államférfiát, az egész világ előtt tiszteletnek örvendő gróf Apponyi Albertet, aki valaha épen annyira elmélyedhetett nemzetének és hazájának jövendőjében már a jobb világban is még a Nagy-Magyarország korában. Ö azonban más konklúzióra jut, amelyet az 1907. évi XXVII. tőikkel igyekszik kifejezni, amikor látja, hogy az autonóm iskolafentartó testületek a közterhek alatt mennyire roskadoznak; amikor ő maga statisztikai adatokkal dolgozva, jelenti ki, hogy a magyar iskolákat az összeroppanástól' csak nagyobb államsegély nyújtásával mentheti meg. Az 1907 : XXVII. teikk óriási nagy terhet vesz; le az autonóm iskolafentartó testületek válláról. Ugy látszik azonban, hogy gróf Apponyi Albert továbbra is megértő figyelemmel kisérte a nemzetnek és az autonóm iskolafentartó testületeknek s különösen a protestáns egyházaknak rendkívül nehéz adózási viszonyait, mert 1917 december 21-ikén, tehát tíz esztendővel az 1907 : XVII. teikk mea-alkotása után, leteszi a Ház asztalára az 1848 : XX. teikk fokozatos végrehajtásáról szóló törvényjavaslatot. Igen t. Nemzetgyűlés! Ennek a törvényjavaslatnak a megindokolása, az a fényes háttér, történelmi bizonyítékaivá], örökre hirdetni fogja ennek a nagy államférfiunak a bölcses>ségét és nemzete jövője érdekében a felekezeti korlátokon felül való emelkedését. Egyben, mi protestánsok, gróf Apponyi Albert, volt vallás- és közoktatásügyi ministertől megkaptuk több évszázados küzdelmeinkért a méltó babért, az elismerést, amikor törvényjavaslatát többek között a következő szavakkal indokolta. (Olvassa): „A magyarországi protestáns egyházak a magyar nemzet függetlensége érdekében hozott áldozataik mellet módot kerestek és találtak mindig arra is, hogy a nemzet gyengülő erejét az egyházi és művelődési célokra fordított tetemes anyagi áldozatokkal közvetve erősítsék." Az indokolásban gróf Apponyi Albert ismét ' kiterjeszkedik a protestáns egyházak adózási viszonyaira és a rendelkezésére bocsátott hivatalos adatok statisztikájából megállapítja azt, hogy