Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-379

Ä nemzetgyűlés 379. ülése 1925. évi február hó 19-én, csütörtökön. 147 északon és délen, keleten és nyugaton felújuló kultúrharcnak divatos szellemét. A történelmi protestáns magyar egyházak helyzetüket ismerve, az elszakított területeken hagyva majdnem minden institúcióikat, egy általában nem versengenek semmi néven neve­zendő hiu elsőbbségért. Versengtek a múltban és ezt a versengést igenis vindikáljuk magunk­nak most is, a jövőben is, hogy versenyezzünk a nemzeti gondolatért, a magyar kultúráért, akkor és annyiban, amennyiben ez reánkszo­rul, mert a magyar kultúrának a szinezetét, szivárványszerü harmóniáját épen a felekeze­tek versengése idézte elő. A nevelés terén a szerzetes gimnáziumok humanizmusa, az evan­gélikus líceumok és a református kollégiumok dogmatikus történelmi felfogása egymással ve­télkedve szolgálta a magyar kultúrát és soha a világnézeti harcokat a múltban nem vitték be a nevelés institúcióiba. Neveltek egymással ve­télkedve, de íentartották a világnézeti küzdel­meket az érett kor számára, és megóvták a fej­lődő gyermeki lelket. Ellentétben ezzel, a mo­dern irányzat az iskolára vetette magát, azt akarja meghódítani, mert tudja, hogy a gyer­mekek leikénél a rombolás sokkal könnyebben megy. Az az iskola és az a kulturmunka, amelyet eddig a magyar két nagy, protestáns egyház egymással vállvetve és a római katholicizmussal vetélkedve végzett, ma veszélyben van; veszély­ben van, mert elvesztettük intézményeinket es az állam nincs abban a helyzetben, hogy azo­kat ma pótolja, hogy régi elvállalt becsületbeli kötelességét teljesitse, hogy a viszonosságot nekünk megadja. A törvényben ki van mondva a viszonosság és a tökéletes egyenlőség. A tö­kéletes egyenlőséget nem ugy értjük, hogy itt teljes egalizáció legyen, vagyonban vagy jöve­delemben. A viszonosságot abban a tekintetben kívánjuk, hogy adassék meg a lehetőség arra, hogy az élő protestáns kultuszirányzat kibont­hassa szárnyait és fellendülhessen. Ne szeges­sék el szárnyunk az anyagiak miatt. Tudunk várni, fogunk dolgozni mindaddig olyan erő­vel, amilyennel rendelkezünk, de azt a megér­tést, amellyel én vagyok a róm. kath. egyház iránt, kérem tőle is, hogy segítsen abban, hogy együtt munkálkodhassunk. Mert nem szabad elkeseriteni azt a két felekezetet, amely a leg­nagyobb gonddal küzdve éli a maga életét; inert az elkeseredés rossz tanácsadó és az elke­seredés az objektiv kritikától lassanként elzár­kózik. Ha a kultusztárca költségvetését végigné­zem, nem tekintem azt a minister ur program.­.lának. Nagyon jól tudom, hogy az ő programja sokkal szélesebb, sokkal mélyebb volna, ha a pénzügyi szempont azt megengedné. Ez egy bék­lyók közt vergődő, a szanálási program által megkötött nemzet reális költségvetése, amely­nél többet a nemzet ma nem adhat és ezért ezt a költségvetést bizalomból is, de mint objektiv kritikus is elfogadom, tudva, hogy ma ennél többet adni nem lehet. A jövőben azonban gon­doskodni kell arról, hogy több adassék, leg­alább a teljes létminimum, mert a létminimum­hányad logikai lehetetlenség. Engedtessék meg ezek után, hogy a számo­kat csoportositsam. 1914—15-ben a kultusztárca költségvetésének 133 milliójából a protestáns egyházak dologi kiadásaira fordíttatott 7 mil­lió, amely arány szerint a mai költségvetés­ben erre ' 3,400.000 aranykoronát kellett volna forditani. Ezzel szemben fordíttatott 399.000 aranykorona, az előbbinek épen csak tizedrésze. 1912-ben az egyházi célok támogatására fordí­tott dologi kiadások a személyi kiadásoknak 300%-át tették. Ez a természetes arány, amikor a személyi fizetésekben nem merül ki a tevé­kenység, hanem fizetésekkel a személyek ered­ménnyel szolgálhatják azokat az intézménye­ket, amelyeket a dologi kiadások életre hivnak. Most a dologi kiadások a személyi kiadások­nak 25%-át teszik. Más relációban mindig hall­juk azt a gondot okozó problémát, hogy a tiszt­viselői fizetések mennyire emelkedtek és ez a teher lehetetlenné teszi, hogy a beruházások egyáltalában honoráltassanak. Méltóztassanak elképzelni olyan egyházi közigazgatást, amely személyi kiadásokra 75%-ot ad és a dologi ki­adásokra pedig csak 25%-ot. A két protestáns egyház dologi kiadásai összesen 294.000 arany­koronával szerepelnek, vagyis 0-55% -aval a költségvetési összegnek. Egyáltalában nem aka­rok összehasonlítást tenni, a római katholikus egyháznak sem vagyonával, sem alapjaival, sem jövedelmeivel, de mégis elvitathatatlan, hogy a nagy történelmi fundált vagyonok ma olyan nagy értéket képviselnek ós olyan jöve­delmet hoznak, amely a római katholikus egy­házat azon a válságon, amely őt érte, keresztül segiti, vagy legalább is bizonyos mértékig pó­tolja a veszteségeket, vagy a pótlást lehetővé teszi. De ezzel szemben a két protestáns egyház mindent elvesztett, elvesztette még az abba vetett bizalmát is, hogy az állam az 1848. évi XX. tcikk-ben foglalt régóta vajúdó igéretét beváltja, tudjuk, hogy az állam ma a teljes kielégítésre nem képes, valamiképen azonban mégis^ gondoskodni kell azokról ,az intézmé­nyekről, amelyek megmaradtak, nehogy ugyan­arra a sorsra jussanak, mint az elvesztettek. Mert ezen az utón vagyunk. Nem bírjuk fen­tartani sem iskoláinkat, sem más közintézmé­nyeinket. r Amint a mélyen t. előadó ur mondotta, az arány az állam számára a felekezeti iskoláknál megváltozott. Eddig az állam fizette a személyi kiadások 50%-át és 50%-át az iskolafentartó. Ma 75 és 25% az arány. Ez tény és való. De az­előtt az egyházak a dologi kiadásokra végered­ményben az állami hozzájárulásból is költhet­tek, ma pedig az állami hozzájárulás a dologi kiadásoknál egyáltalában kimaradt s ez az oka .annak, hogy az egyházak ezeket az iskolá­kat fentartani nem képesek, mert elvéreznek a dologi kiadásokon. Nincs talán egy esztendeje, hogy ugyan­ebből a szempontból — hogy segítsünk a kul­túrának — a magyar nemzet érdekében meg­szavazta a nemzetgyűlés, hogy a földbirtokre­formnovella keretében gondoskodhatik a kor­mány arról, hogy egyes magasabb egyházi közületek és intézmények fundált jövedelemhez jussanak. Eddig ebben a kérdésben nem történt semmi. (Ugy van! a jobboldalon.) A magam részéről azonban egyenesen perhorreszkálom azt, hogy a földbirtokreformnovella eme intéz­kedése végrehajtásának neveztessék egyes­egyedül az, hogy itt vagy ott egy középbirtok adassék, mint püspöki javadalom, néhány püs­pöknek, aminek folytán megszűnik a pénzbeli hozzájárulás. Ez számadási kérdés, mely azt a hitet kelthetné, hogy ezzel -kielégítették a ma­gyar protestáns egyházak kulturszükségietét Ez végzetes tévedés. A nemzeti érzésnek alap­szint és^ érzelmi alátámasztást egyesegyedül a vallási érzés ad. Vallási érzés nélkül a nemzeti eszme filozófia, elmélet, valami hideg, rideg, vagy talán csakis önző lokálpatriotizmus csu­pán. Alapot, szint neki a vallási érzés, a tra-

Next

/
Thumbnails
Contents