Nemzetgyűlési napló, 1922. XXX. kötet • 1925. február 17. - 1925. március 6.

Ülésnapok - 1922-379

Î4Ô A nemzetgyűlés 379. ülése 1925. évi február hó 10-én, csütörtökön. lemondott, szerettem volna megtudni, mely költségvetési rovat, mely központi igazgatás, vagy közalapítvány költségvetésének terhére történik ennek a ministeri tanácsosi fizetésnek kiutalása. Arra kérem a minister urat, hogyha apasztásról van szó, akkor feltétlenül csak olyan tisztviselőket küldjön el, akik nem dolgoznak, akik hivatásuknak nem felelnek meg, akiknek nincs rendes asztaluk és nem tudnak annyi ügydarab elintézéséről beszámolni, ahány ügydarab elintézését méltán elvárhatjuk olyan közéleti férfiaktól, akiknek fizetését mi, adófizető polgárok, a magunk véres verejtékéből, tudjuk csak a tisztviselői karnak nyújtani. Meg vagyok győződve arról, hogy a minister ur azt a hét törvénycikket, amelyeket itt elfogadtatott, a Legjobb indulattal hozta ide és hogy szivén viseli a magyar kultúra ügyét, nem látom azonban, hogy mélyebben belenyúlna a legfontosabb kérdések elintézésébe. Azt tapasztalom, hogy intézkedéseinél tekintettel van arra, hogy a közhangulatnak mi felel meg és befolyásoltatja magát a zsurnalisztika véleménynyilvánításától, holott egy államférfitól mindenki azt várja, hogy minden körülmények között maradjon meg meggyőződése mellett. Ö Tisza István iskolájából való és gyakran hivatkozik is arra, hogy ott tanulta a politikát. Ezt meg is tanulhatta az ő idejében. Tisza István akkor, amikor az egész nemzettel szemben állott, a maga meggyőződése mellett fanatikusan akkor is kitartott» amikor az egész sajtó 98 százaléka a legélesebb támadásban részesítette, Fanatikusan kitartott a maga igaza mellett, hü maradt — most már hozzátehetjük — a nia^a vçlt igazához. Arra kérem tehát a minister urat, hogy legyen ehhez a hagyományhoz hű és kultúrpolitikája tekintetében ne befolyásoltassa magát a hizelgésektől, né befolyásoltassa magát a politikai sajtó hullámzó állásfoglalásától, mert természetes dolog, hogy a sajtó állásfoglalása nem lehet biztos hőmérője az országnak, mert az csak egyes emberek, egyes klikkek, egyes csoportok befolyását és hangját hallatja megnyilatkozásaiban. r Nincs reményünk arra, hogy a népiskolák megépítése, a tanítók, tanítónők, óvónők és a tanfelügyelők ellátása tekintetében radikális eredményeket fog az igen t. minister ur produkálni, nem látjuk, hogy művészeti kérdések megoldásánál is igyekezne a maga kemény és erős felfogását keresztülvinni, hanem ellenkezőleg, szívesen feladja azt. Itt utalok arra, hogy például a képzőművészeti főiskola irányítására vonatkozólag nem lehet neki felfogása annak az irányzatnak istápolása és ápolása, amelynek most katedrát adott, és nem helyeselheti nagy nevű európai művészekkel szemben a dekadens irányzatot, nem tarthatja azt helyesnek ós jónak. Ha mégis katedrára ülteti azt, ugy nem látok elég bátorságot és erőt benne arra, hogy levonja ennek konzekvenciáját, és hogy szétszakítsa azokat a kötelékeket, megszüntesse azokat az állapotokat, amelyeket elődjei teremtettek meg, pedig épen ez volna az a feladat, amelynél semmiféle politikai szempontra nem volna szabad tekintetlel lennie, ós keményen, bátran kellene megvalósítani feladatait és ugy megoldani azokat, ahogy azt az igazság kívánja. Minthogy nála erre erőt és határozottságot _ nem látok, s csak a részletkérdésekben látok jóindulatot és ötleteket, de a kérdés gyökeres megoldása tekintetében nem, mindezek alapján én a minister ur iránt bizalommal nem viseltethetem és hem vagyok abban a helyzetben, hogy a kultusztárca költségvetési javaslatát részemről elfogadhassam. Elnök: Szólásra következik! Forgács Miklós jegyző: Karafiath Jenő! Karafiáth Jenő: T. Nemzetgyűlés ! (Halljuk! Halljuk!) Több mint hat évtizeddel ezelőtt Gladstone angel ministerelnök egy szociális törvényjavaslat tárgyalása alkalmával mondotta volt, hogy az emberi élet tiz eset közül puszta küzdelem a létért. A hatalmas gazdag, a háború előtti Angliáról állapította ezt meg az angol ministerelnök — mint az angol viszonyoknak legalaposabb ismerője — attól' az időtől, amikor egész Anglia, de egész Európa is — és ezt épen most látjuk csak igazán — a legteljesebb, a legrags

r

ogóbb jólét korszakát élte. Nekem nagyon sokszor jut az eszembe ez a mondás, és ezzel kapcsolatban nagyon sokszor gondolok arra, hogy . . . (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) mit szóljunk akkor mi, elárvult magyarok a mi nyomorúságos helyzetünkhöz, a mi nyomorúságos viszonyainkhoz, ahol már évek hosszú sora óta a megélhetés gondjainak Scylla és Charibclisei között bukdácsol a jobb sorsra érdemes, de valóságos inártirsorsra kárhoztatott középosztály és ahol eg*y-két évi rossz termés, a pénzügyi mérleg serpenyőjét teljesen felbillentheti, teljesen felborithatja. És fájó szívvel gondolok arra,liogy ily viszonyok közepette lehet-e szó egyáltalán magasabb kulturális igények kielégítéséről, magasabb szellemi igények állami támogatásáról, pedig tisztában kell lennünk azzal, hogy bármibe kerüljön is azok megszerzése a koldustíarisznya nemzetnek, szebb jövőt, boldogabb korszakot nem érhet el a kultúra fegyverei nélkül. A mi kultúránkért, a mi szellemi fölényünk alátámasztásáért minden áldozatot meg kell hoznunk, mert ha el is vesztek átmenetileg a végek, és én ugy mondom csak történelmi pillanatokra, akkor is a magyar kultúra, a magyar tudomány, a magyar géniusz ősereje fájdalmas megcsonkításunkban továbbra is sértetlen, továbbra is ép, a mi megtépázott integritásunkban továbbra is integer maradt. (Tetszés.) A nemzeti kultúra alapja a fejlődésképes, egészséges nemzeti tudomány. Tudományterjesztő és tudományművelő intézmények stagnálása vagy visszafejlődése magával rántja az egész közműveltséget és vele pusztul a szebb jövőbe vetett hit is. A mi felsőoktatási intézményeink, a mi'tudomány terjesztő és tudományművelő intézményeink szinvonalontartása tehát nemcsak hogy szükséges, de első1 rendű szükséglet, sőt mondhatom nemzeti érdek. Nagyon tévednek és helytelen nyomon járnak mindazok, akik azt mondják, hogy a felsőoktatás és a népoktatás, a tudomány és a népműveltség között különbség vagy látszólagos ellentét is lehetne, mert ezek között szoros az öszszefüggés. sőt az utóbbi a két előbbinek függvénye. Tudományterjesztő intézményeink nem fejlődhetnek a sikeres középfokú oktatás nélkül és viszont a sikeres középfokú oktatás nincs biztosítva néíkülök. Ha felső oktatásunk^ stagnál és visszafejlődik, vele stagnál a tanárképzés is és igy a középfokú oktatás, de az alsófoku oktatás is. Mindezek előrebocsátása után^ azokkal az intézményekkel óhajtok mai felszólalásom keretében foglalkozni, amely intézményeknek igazi jelentősége még ma sem ment át az igazi köztudatba. Foglalkozni akarok a,csendes mun-