Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-368

A nemzeigyülés 368. ülése 1925. legyen kit és mit felelőssé tenni: a szegény »kurzust«, legyen azt kinek és minek számlájára elrettentő példaként ráirni, —a kurzus számlájára, alattomban azzai a gondolattal, hogy megterheljék vele mindazokat, akik a nemzeti és keresztény irányzat életrehivásához ha talán csak egy szavazat erejéig is hozzájárultak. Maga a politikai irányzat kereszténysége azonban már régen átorientálódott a liberális kaszinókba, hogy ott fegyvertársakat keressen magának olyan keresztény férfiak ellen, akik közéleti működésük alatt mindig a keresztény irányzatot szolgálták s akik azért legalább is nern rosszabb keresztények, mint azok, akik a magánéletben talán szintén levonják ugyan a maguk kereszténységének konzekvenciáit, de a közéletben, a templomtól a városházáig, a megyeházáig vagy a képviselőházig az ő keresztény meggyőződésüket gondosan szivük legbelső rejtekébe internálják. Nem mondom, vannak külsőségek, melyek a rezsim hiveit, ha netalán ebben az irányban ittott skrupulusai támadnának, megnyugtathatják, hogy van még keresztény irányzat. De a gyakorlati élet szempontjából — és azt hiszem, ^ ez a fontos — anachronizmusnak látszik igazán keresztény irányzatról és keresztény politikáiéi beszélni ebben az országban. Ebből a gyakorlati szempontból véve, én valóban nem tartom azt, hogy egy politikát kereszténnyé minősíthetne az a tény, hogy a kormánypolitika bázisául szolgáló keresztény földmives-, kisgazda- és polgári pártban mint ünnepélyes nagy címben benne foglaltatik a »keresztény« jelző is. Ez hovatovább épen olyan történelmi maradvánnyá, emlékké halványodik, mint ahogy a magyar király nagy címében is csak történelmi reminiszcencia az, hogy romai, szerb, bolgár, illíriai, meg egyiptomi király s más efféle. Amikor ezt megállapítom, nem akarom semmiesetre sera a kormányt sem tagjaiLan, sem pártjában, az ő támogatóiban megtámadni személyében, mert elismerem, hogy a kormánynak úgy tagjai, mint támogatói között a keresztény világszemléletnek nem egy jelentős és kiváló reprezentánsa van. Én ezzel csak azt akarom kifejezni, hogy mint politikát kereszténynek és a keresztény igazságoktól áthatottnak csak azt a tevékenységet ismerhetem el, mely legfőbb feladatának azt tartja, hogy az egész közéletet az evangéliumi parancsok szelleméhez iparkodjék beigazítani. S ezen evangéliumi parancsok között bizony vannak olyanok — hiába tiltakozik ez eilen Tankovics János t. képviselőtársam legutóbbi felszólalásai an — amelyek nem tartoznak a sziv rejtekébe, hanem alegnsgyobD mértékben kihatással vannak embertársainkhoz való viszonyaink szabályozására, hogy ugy mondjam, elsőrendűen szociális érdeküek. Ezekre a parancsolatokra pedig figyelemmel én a magam részérői keresztény politikának csak azt tarthatom, amely szeretetre kötelez a felebarát iránt, s amely legalább arra igyekszik, hogy ezt a közelbe olyan mértékben üjtesse át, amely megfelel annak a negatív mértéknek, hogy igazságtalanságot ne tegyünk a felebaráttal, hogy el ne nyomjuk, bérét el ne vonjuk, életét ne keserítsük, megélhetését ne nehezítsük, koldusságra ne kárhoztassuk, rovására ne gazdagodjunk, hogy amit magunknak nem akarunk, hogy cselekedjenek, azt neki se tegyük, hogy ne felejtsük el azt, hogy mindnyájan egy nagy embercsaládnak volnánk tulajdonképpen egyenjogú gyermekei, és hogy amiként az egyik nem lépte át az élet küszöbét koldustarisznyával a nyakában, úgy a másiknak sem volt módja ezer hoidot hozni magával a markában. Én a magam részéről keresztény politikának évi január hó 30-án, pénteken. 3 csak azt ismerhetem el, amely ha már nem is tud bennünket mint egy családnak egyenjogú tagjait egyforma örökrészhez juttatni, akkor legalább is azon a családi birtokállományon túl vagy azokon a természeti kincseken túl, amelyeket az Isten valóban az emberösszességnek adott erre a földre, legalább azokban az értékekben, amelyeket ezen a családi birtokállományon túl kiki saját keze munkájával vagy szellemi tevékenységével maga produkált, legalább is ez a munkaeredmény a produkálót illesse csorbítatlanul. Határozottabb ismertetőjelét a keresztény politikának nézetem szerint nem lehet felállítani, de olyan kritériumát sem, amelyet nagyobb általánosságban és nagyobb tömegekben fogadhatnának el a társadalom különböző rétegei, mint épen ezt a kritériumot. Ennek az érvényesítését azonban hiába keresem a kormány működésében és nem tudom megtalálni azt, mintha ez lett volna a kormány

r legfőbb intenciója. Mert ha ez lett volna, akkor bizonyára rosszul szolgálta a kormány azt a legfőbb intenciót, miről könnyen meggyőződhetik akkor, ha nyitott szemmel és a panaszos szavak meghallgatására kész füllel, ottbonhagyva a társadalmi, politikai előitéletet, az emberi bűnösségből fakadó elfogultságot, elvegyülne a dolgozók sokaságába a gyárban, a mezőn, az irodában, a műhelyekben, a forgalmas utvonalakon és megfigyeiné, hogy vájjon azoknak mérnek-e nagyobb mértékkel az élet javaiból, akik az élet javainak a természettől való kiküzdéséhez a legnagyobb energiát áldozták fel: mert akkor kénytelen volna bevallani, hogy nem azoknak mérnek legnagyobb mértékkel, hanem rendszerint azok bővelkednek az élet javaiban legjobban, akik az élet javainak előállitásához a legkevesebb áldozattal járulnak hozzá. Kénytelen volna tehát bevallani, hogy ha nem érvényesül ennek az igazságnak a szempontja, akkor még kevésbé érvényesülhet a kereszténység szempontja, mert a kereszténység az igazságnál több, mert az szeretet és ezért lényegévei az igazságtalanság teljesen összeférhetetlen. Miután pedig ez a kormány ezeknek az igazságtalanságoknak a kiküszöbölésére nem tett valami kiváló erőfeszítéseket, azért nem gondolhatom azt, hogy ő valóban keresztény politikát akart ebben az országban folytatni. Pedig ha a kormány ilyen politikát folytatott volna, akkor legjobban szolgálta volna azt a feladatkört, amelyet az általános iránj^ok megjelölése után elsőül tűzött maga elé, t. i. minden destrukció leküzdését. Mert a destrukció ellen a legjobban akkor lehet küzdeni, ha a fennálló társadalmi berendezkedéssel az állam polgárait kibékítjük. Ha intézményeinket az a szempont hatja át, hogy csak az igazságot juttassák érvényre,^ ha tekintélyeinket az vezeti, hogy csak az igazságot fedezzék, akkor is lehetnek ugyan olyanok, akik ez ellen a fennálló társadalmi rend ellen lázadoznak, de akkor ezeknek a destrukciója azoknak a körére fog szorítkozni, akiknek egy ilyen igazságos társadalmi berendezkedés a bőrükre, a dologtalan jólétükre, a jogtalan profitjukra megy, s akkor ezekkel szemben a társadalmat igen könnyen meg lehet védelmezni, mert az igazságosságon alapuló társadalmi rend védelmére felsorakoznak azok, akik érzik, hogy ez az igazság az ő érdekükben van legelőször s azok után a kormányférfiak után és azoknak a szavára szívesen lépnek sorompóba a társadalmi rend védelmére azok a nagy tömegek, amelyek tudják, hogy ezeknek a kormányférfiaknak és ennek a politikának nincs más célja, mint annak az igazságosságnak megvédelmezése, amely igazságossági elv felállítása első1*