Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-369

A nemzetgyűlés 369. ülése 192 hanem egy szegény, kiüldözött szakszervezeti keresztény munkás mondja s én végtelenül szeretném, ha a kormánynak itt jelenlévő tagjai megértenék szavaimból, hogy ne lássák ezekben az emberekben a magyar munkásság vezetőit. A lehető legnagyobb érdem, amelyet a jelenlegi kormányrendszer vagy hatalom szerezhet magának a munkássággal szemben, ha rendet tereint ebben a dzsungelben ; ha belenéz ezekbe a dolgokba a maga politikai erkölcsi hatalmánál fogva; ha akkor, amikor 16.000 koronát vonnak le hetenként a munkások béréből, bemenne a szakszervezeti pénztárakba, betekintene a könyvvezetésbe és megnézné, hogy a milliárdokra menő tagdíjakat hová forditják és ki használja fel. Egyik fő kötelessége a kormánynak, hogy megmutassa, hogy van ereje a munka szabadságát biztositani. Hol van az megirva, hogy egy munkás csak egyedül azon a szemszögön nézheti a világot és ítélheti meg a társadalmi berendezkedés lehetőségeit, amelyen át a Eothenstein Mórok és Pikier Emilek nézik? (Szijj Bálint: Nem kellett volna a Népet sem kinyomattatni velük, amikor a sztrájk volt! Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Zsirkay János : Mélyen t. Nemzetgyűlés ! Igenis, ebbe bele kell nyúlni a kormányhatalomnak. Én elismerem, hogy vannak munkások, akik a nemzetköziség maszlagjában még mindig hisznek, akik még mindig azt hiszik, hogy a munkásságnak egyedül és kizárólag csak a nemzetköziség adhatja meg azt a jogot, amelyet mi is meg akarunk neki adni. Jól van, higgyenek benne, de fel kell tételeznünk, hogy a magyar munkásságnak van egy nagy rétege, amely már tanult a multakból, s amely egyedül és kizárólag abban látná boldogulásának lehetőséget, ha a mostani vezetőséget le tudná rázni nyakáról. De ebhez a kormányhatalom beavatkozása kell ; nemcsak az, hogy politikailag lepaktáljunk a szocialistákkal, mert hiszen Farkas képviselő egészen nyiltan, egészen cinikusan dobta oda az ő, nem tudom miféle pártgyülésükön, hogy »igenis, mi lepaktáltunk a magyar kormánnyal, de abban a gondolatban és abban a meggyőződésbeu, hogy a paktumnak es a szerződésnek egyetlenegy feltételét nem fogjuk betartani«. Ezt Dyiltan odavágta a kormány szemébe. De ha ez igy van, akkor vége kell hogy legyen annak, hogy politikai paktum tárgyává tétessék, vájjon visszajöjjenek-e ok vagy sem ; nem lehet többé velük paktálni, mert tudnia kell a kormánynak, épen az itt elmondottak után, hogy lehetetlen, hogy a magyar munkásság tömegei még mindig az ő hátuk mögött álljanak, hanem a tény az, hogy ők uzurpálnak olyan hatalmat, amely felett tényleg nem rendelkeznek. Mert a magyar munkásság öntudatra ébredt nagyobb rétege kereszténynek és nemzetinek érzi magát és alig várja, hogy a Eothenstein Móroktól megszabaduljon. Ha olyan szociális törvények kerülnek a nemzetgyűlés elé, amelynek a munkásság munkaszabadságát, népjóléti intézményeinek szabadságát, szociális intézményeinek védelmét jelentik és biztosítják, akkor a munkásság rögtön cserben fogja hagyni őket, mert teljesen torkig van már velük. Mélyen t. Nemzetgyűlés! A faj védelmi gondolat a köztudatban egészen rosszul van beállítva. ugy van beállítva, mintha az csupán és kizárólag a zsidókérdés megoldására baziroztatnék, mintha nein volna más kérdés, mint egyedül és kizárólag a zsidókérdés, az antiszemitizmus, ezeknek a jelszavaknak, frázisoknak cséplése, mintha a mi egész gondolatunk a zsidóverésben, a zsidóüldözésben merülne ki. Nekem elég, ha az előttem szólott mélyen t. Eckhardt képviselőtársam kijelentésére hivatkoNAPLÓ XXIX. . évi február hó 3-án, kedden. 79 zom, aki szintén fajvédelmi beszédet mondott és beszédének talán a legkisebb hányadát tette ki a zsidókérdés ; előttem beszélt ugyancsak Kiss Menyhért képviselőtársam is, akinek beszédében szintén a kisebbik hányadot tette a zsidókérdés. Mert hiszen voltaképen mi azt mondjuk, azt valljuk és az a meggyőződésem is, — akárhányszor elmondtam már írásban és szóval is — hogy voltaképen nem zsidókérdés van, hanem magyar kérdés. A mi problémánk a magyar munkának értékelése és megbecsülése és lehetővé tétele annak, hogy minden dolgozó magyar ember megtalálja boldogulását. A mi részünkről a zsidókérdés csak másodrendű kérdés, mert ha sikerül nekünk olyan politikát megvalósítanunk és lehetővé tennünk ebben az országban, amely a dolgozó magyar sokaság szociális érdekeit képviseli és azokat tényleg meg is védi, akkor mi a zsidókérdést már eo ipso elintézettnek tekintjük. Épen Eckhardt t. képviselőtársam hivatkozott arra a sokszor hangoztatott beállításra, mintha a zsidókérdésnek túlontúl előtérbe való tolása ártana a megszállott területeken levő magyarság sorsának, mintha megnehezítené az ő küzdelmét. Tovább megyek. Egyik igen t. képviselőtársunk odaátról, talán jóhiszemüleg, — elismerem — még a nervus re rum gerenda rum-ot is megmozgatta ebben, a minden dolgok gerincét, a pénzkérdést, és azt mondotta, hogy a numerus clausust azért is el kellene törülni, mert sok milliárd vándorol ki a zsidó gyermekek istápolására külföldre. Nemsokára kissé bővebben fogok erre kitérni, de mielőtt ezt tenném, röviden kijelentem, bogy ha ez a beállitás igy is van, — mint ahogy igy van, meg vagyok róla győződve, hogy sok milliárd megy ki e réven a külföldre - előttünk ez mellékkérdés, mert mi az állam legértékesebb, legbecsesebb elemének, legdrágább értékének az emberi életet, a magyar életet tartjuk. Berki képviselőtársam órák hoszszat beszélt az egyke-rendszer átkáról s azt mondotta, hogy törvénnyel kell a nemzetnek ezt a rákfenéjét kiirtani, mert lehetővé kell tenni, hogy sok magyar élet szülessék. És evvel a beállítással szemben azt bátorkodom mondani, hogy ez mind szofi/ma, ez mind szóvirág, frázis, mert Berki t. képviselőtársam egyik kezével magyar életeket akar ugyan fakasztani, de másik kezével el akarja venni az éltető lehetőséget, mondjuk az oxigént a magyar tüdők elől, meg akar fojtani száz- és százezer érvényesülni akaró magyar lelket és magyar ifjút és lehetetlenné akarja tenni nekik az elhelyezkedést. Én csak egyetlen számra hivatkozom, arra, hogy a végzett technikusok 50%-a nem tud elhelyezkedni, mert nincs ipari telep, amely befogadná őket, mivel legnagyobb részük idegen kezekben van. Tegyük fel, hogy az a kétezer mérnök, ügyvéd, orvos, aki milliárdok segítségével odakinn a nagy egyetemeken elvégezte a maga tanulmányait, hazajön mint diplomás ember ; mint zsidók, természetesen magukkal hozzák fajiságukat, mert hiszen attól nem tudnak megszabadulni; nem is kivánom, hogy megtagadják fajiságukat, Ezzel szemben nézem, ismerem, mert tárgyalok velük naponta, az én lerongyolt, kiéhezett, szegény egyetemi hallgató testvéreimet, az én véreimet, akik akkor, amikor a nemzeti kormány vergődött, amikor kijegecesedőben volt és amikor meg akarta magát erősiteni, nappal elmentek katonának, a nappal katonáskodásukkal szerzett zsoldból vásárolták egyetemi könyveiket, jegyzeteiket és éjjel tanultak. Elcsigázott, ványadt, vérszegény, lerongyolt testtel odaállítani őket a hatalmas, gazdag zsidóság által táplált, egyetemet sikerrel végzett kétezer orvos, ügyvéd, vagy mérnök mellé és azt mondani: itt van a 12