Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-369

'A nemzetgyűlés 369. ülése 1925. évi február hó 3-án, kedden. 11 zsidó diákkal nem akar együtt tanulni. És amikor a magyar diákság egyöntetűen talpraállt, mert nem akart a két zsidó diákkal együtt tanulni, akkor az egész kormányhatalom, a kultuszministeri um, a belügyministerium és mindenféle szervezet akcióba lépett, megvonták a diákoktól a szabad lakást és ellátást, az utcára toloncolták ki a magyar ifjakat és letörték az ellenállást, hogy a két zsidó diáknak elégtételt adjanak. Amikor a Vitéz Mihályffy Flóriánok szabad prédái, vogelfrei áldozatai a szakszervezeti terrornak, akkor két zsidó diákért meg tudja mutatni a kormányhatalom, hogy rendet tud és akar teremteni az országban, amikor az ő szemszögéből nézve állítólag valami jogtalanságot követnek el a zsidóság — de sohasem a magyarság — kárára. A kormányhatalom elkövette azt a hibát, hogy nem nyúlt bele ebbe a darázsfészekbe az operáló orvos bátorságával és merészségével, pedig a forradalmak s a kommün után minden jogcíme megvolt a magyarságnak arra, hogy azt mondja: nem engedem, hogy többé itt uralkodjál és rombolj, mert bebizonyítottad, hogy éuiteni nem tudsz. Bele kellett volna nyúlni a szakszervezetekbe és egyetlen tollvonással lehetetlenné tenni, hogy ezen a tizennégy vármegyére összeszoritott Magyarországon az államhatalommal másik, föld alatt megszervezett hatalom álljon szemben, amely akkor lép sztrájkba és akkor uszítja a mi véreinket, a magyar munkásságot az államhatalom ellen, amikor az ő éroeke ugy kívánja. Egyetlenegy akarással, intézkedéssel megtehette volna a kormányhatalom, hogy örökre elvegye az erejüket. Megmondom, hogyan. A magyar munkásság tömegei — ezt nyugodtan kijelenthetem én, aki száz és száz munkásgyülésen veszek részt, ezer és ezer magyar munkással dolgozom együtt — sirva-sirnak és panaszkodnak nekem a kormányhatalom gyengeségeért. Vegyék tudomásul, hogy bárminő kormányhatalom jön, amelynek bátorsága, ereje, férfias elhatározása lesz ahhoz, hogy belenyúljon ebbe a darázsfészekbe és megszüntesse azt a sok visszaélést, amelyet a munkástömegek bőrére elkövetnek, a magyar munkásság tömegei a legnagyobb hálával sorakoznak mögéje. Ebben a tekintetben én nemcsak képzelődöm, hanem a tényleges valóságot mondom, mert hiszen a gyárakban nekünk is vannak egyes meghitt embereink, akik hetenkint vagy naponkint, ahogy előfordulnak az események, jelentést küldenek be és elmondják, mit csinálnak a vezetők és mit terveznek. Senkit a világon jobbban nem gyűlölnek, mint ezeket a vezetőket, akik ma is azt gondolják magukról, hogy egyedül és kizárólag ők a patentirozott muukásvezetők. A Ganz-gyár egyik munkás vezetője még 1922-ben a következőket irta nekem (olvassa): »Látom, még mindig nincs fogalmuk az uraknak arról a rabságról, amelyben mi, szociáldemokrata szakszervezeti munkások sínylődünk. Aki a kiadott parancs ellen vét, annak okosabb, ha azonnal elemészti magát, mert arra rögtön lesújt a hatalmas szakszervezeti vezetőség, amely irgalmat nem ismer velünk szemben. Szigorú bojkott alá helyezik, sehol munkában meg nem tűrik. Mit kezdjen a szegény ember, aki két keze utáni napi keresetéből éli Ha magányos fiatalember, ^ még megpróbálhatja esetleg, hogy más munkával keresse meg kenyerét, de mit kezdhetünk mi, családos emberek, hiszen mire véletlenül munkához jutunk, már családostul az utcán pusztulunk. Nekünk, családos munkásoknak egyetlenegy nevünk van: Hallgass!« Hogy ez az elégedetlenség mennyire feszíti már a munkások lelkét, bizonyítja az az esemény is, amelyet önök mélyen t. képviselő urak nem vettek észre, vagy talán nem foglalkozván munkáskérdésekkel, nem tulajdonitanak neki jelentőséget. A vasesztergályosok kiválásáról van szó. 3000 vasesztergályos egyszersmindenkorra otthagyta a Contiutcát. Minden terrorral és eszközzel el akarták őket némitani, de nem sikerült. Az öntudatra ébredt munkásság már látja, hogy kik vezetik őket, mint ahogy a talián a karikára fűzött medvét táncoltatja. Akkor, amikor a szocialisták a becsületes munka után való érvényesülést hirdetik, akkor, amikor a puritánizmust, a becsületességet és a tisztakezüséget prédikálják, ők, akik bennünket burzsujoknak titulálnak, mert esetleg több jövedelmünk van, a következő tiszteletdíjakban részesülnek: (Halljuk! Halljuk!) Rothenstein Mór, a munkásszakszervezetek vezetője képviselői fizetésén kivül a régi Voikstimine után, amely nem régen szűnt meg, kap havi 13 miiiió koronát, tehát egy oly lap szerkesztése után, amely már nem létezik

% Kabók Lajos nemzetgyűlési képviselő, kapja a képviselői tiszteletdíját, amennyiben vissza méltóztatik fáradni a nemzetgyűlésbe, kap a vasas szakszervezeti titkárságtól 7 millió koronát és kap a Törekvés takarékpénztár igazgatóságától 10 vagy 12 milliót. Úgyhogy, ha végigmegyünk ezen a listán - nem akarom untatni a mélyen t. nemzetgyűlést — (Halljuk! Halljuk!) kisül, hogy alig van proletár képviselője a nemzetgj ülésnek, akinek havi jövedelme a 25-30 milliót el nem érné. Ez a nagy önfeláldozás, ez a végtelen nagy proletár szerelem. (Patacsy Dénes : Ezek Leszálnek nyomorról:) Es a proletár\

7

ezetők, mint például Kothenstein Mór, ráripakodnak a szakszervezeti munkásokra, akik öt tagú családot tartanak el az 573.000 korona havi segélyből, hogy csínján bánjanak azzal a pár forinttal, mert töbo nem jut. (Zaj a joùuo'dalon.) A munkásoknak nem jut több. pedig a munkások hetenként ltí.OOü koronát fizetnek a pártkasszába, úgyhogy milliárdos jövedelmek folynak be. de ezek elszámolásáról az égvilágon senki sem tud. Vargha Jenő volt népbiztos »Kartel« című könyvében valósággal megbélyegzi a Lánczi Leókat, az Ullmannokat, a Krauszokat, akik mint igazgatósági és bizottsági tagok több jövedelmet huzaak és nem egy helyről kapják fizetésüket. A mélyen t. távollevő képviselő uraknak bátor volnék szíves figyelmébe ajánlani Deutsch Jenőt, a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szövetségének párttitkárát, aki 13 kereskedelmi vállalat igazgatóságában ül és havi jövedelme eléri az 50—60 milliót. A párttitkár ur! (Derültség.) Hogy ők hogyan gazdálkodnak a szegény munkásság pénzével, azt legnagyszerűbben Matus elvtárs esetével tudom bizonyítani. Matus elvtárs bélyegkezelője volt a pártnak. Mikor befizeti valaki a pártdíjat, kiadnak egy bélyeget, amely nyugtául szolgál, ezzel igazolják, hogy az illető lefizette a pártdíjat Ő kezelte ezeket a pártnyugtákat. Egyszer csak ez a nagyon szegény Matus elvtárs hintón járt a Margitszigetre, pezsgős vacsorákat adott, ahol a pártvezetőségnek nem egy tagjával reggelig dőzsölt. Amikor valakinek eszébe jutott, hogy a bélyegeket meg kellene rovancsolni, akkor már Matus ur Oroszország felé utazott. Akkor, amikor a munkásvezetők éjszakánként milliókat dőzsöltek el a Margitszigeten, senkinek sem jutott eszébe, hogy Matus elvtársnak, a proli fiuaak, honnan telt erre. Nagyon jól ízlett nekik a pezsgő és mikor Matus elvtárs Oroszország felé evezett, akkor igyekeztek eltussolni Matus ur meglehetős proletárellenes, munkásellenes viselkedését. (Zaj.) Ilyen és hasonló esetek egész sorozatát tudnám elbeszélni, hogy hogyan kezelik azokat a milliókat és milliárdokat, amelyek a szegény munkásság pénzéből folynak be a pártszervezetek