Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-369

A nemzetgyűlés 369. ülése 1925. évi február hó 3-án, kedden. 55 fontos ! — Mozgás jobbfelöl.) Azt kérdem az igen t. nemzetgyűléstől, hogy ha Linder Béla volna a hadügy min ister, tehetett volna-e más javaslatot, járhatott volna-e jobban az entente kezére í Hiszen az entente már odáig merészkedik, hogy kémei számára a büntetlenséget is biztosítja és a magj^ar kormányzat odáig sülyed, hogy ezt a büntetlenséget nekik megadja. (Zsirkay János : Csáky szalmája neki az ország érdeke !) Nem tudom, micsoda ellenértékeket köthetett ki magának a kormány e katasztrofális törvényjavaslat beterjesztése ellenében, de egyet tudok, azt, hogy igen t. képviselőtársaimat nem köti igéret, és nem hiszem, hogy legyen magyar nemzetgyűlési képviselő, ha csak nem a szélső pacifista felforgató irányzat tudatos hive, aki ezt a gyalázatos javaslatot megszavazná. (Kiss Menyhért: Meg fogják szavazni !) Ha azt a külpolitikát nézem, amely a nemzeti érdekeket derüre-borura feladja, amely úgyszólván végeladást rendez a nemzet életérdekeiből, akkor meg tudom érteni, hogy miért olyan kedves a jelenlegi kormányzat bizonyos entente-tényezők szemében. Nagyon jól tudom én, hogy Mustafa Kemait és Mussolinit nem nagyon szeretik a külföldön. Ezek az emberek olykor kellemetlenek is tudnak lenni és pL Mustafa Kemal az entente-hatölmasságokkal szemben meg tudta valósitani a török nemzeti érdekeket. Ha az ember külföldön kormánybarát politikusokkal találkozik, azok Bethlen István nevére elmosolyodnak, de Mustafa Kemal nevére ökölbe szorul a kezük Sokkal jobban szeretném, ha ezeket a javaslatokat az entente kormányai terjesztenék elő, és sokkal jobban szeretném, ha mi szeretnők az ő ministereiket és nem ők a miénket. (Kiss Menyhért : Odaadjuk nekik ! — Zsirkay János : Nem fogadják el \) A gazdasági kérdések tekintetében ugyanaz a helyzet, ugyanaz a tényállás, mint külpolitikai tekintetben. Az elmúlt öt esztendőt az elszalasztott alkalmak nagy korszakának, a soha jóvá nem tehető mulasztások korszakának kell minősítenem. A kötött gazdálkodás idején ugyanis a magyar kormányoknak számtalan lehetőség adatott a kezükbe, mely alkalom és lehetőség soha többé visszatérni nem fog. A magyar kormányoknak módjuk volt akkor szabadon mérlegelni, mely társadalmi rétegeket, mely termelő osztályokat juttassanak előtérbe, juttassanak előnyökhöz, a termelésnek minő ágazatait hogyan segitsék és támogassák. És ha azt kérdezem, hogy ebben az öt esztendőben a mérleg kiknek a javára billent, akkor azt kell látnom, hogy az összes termelő rétegek kifosztása árán az elmúlt 4—5 esztendő az erkölcstelen munkanélküli jövedelmeknek, a spekulációnak, a siberkedésnek és a keresztény társadalomtól távol álló szellemnek, gondolkozásnak és anyagi felfogásnak oly mérhetetlen kitenyésztését jelenti, mint amilyenre soha, még a világháború idejében sem volt példa ebben az országban. Egységes pénzügyi vagy gazdasági politikát az elmúlt öt esztendő alatt hiába keresünk. Töriént itt kisérletezés mindenfélével. Hegedűs Lóránt deflációja, Kállay Tibor inflációja, egyik ellentétes elv váltogatta a másikat, s a következményeket legfeljebb egyik-másik pénzügy minister vonta le, de a rendszer maga maradt a régi, és máról-holnapra csereberélve a pénzügyi gazdálkodás rendszerét és elveit, egy tökéletes anarchiát és zűrzavart idéztek elő ebben az országban,_ aminek szükségszerükig a magyar pénzérték teljes devalvációjához és a magyar termelő rétegek tönkremenéséhez kellett vezetnie. Hogy csak egy lényeges pontra mutassak rá, — mert hiszen napokig lehetne beszélni a pénzügyi és gazdasági mulasztások sorozatáról, ami NAPLÓ XXIX. talán centrális problémája volt a magyar pénzügyi és gazdasági életnek — meg kell itt említenem a korona állandó értékcsökkenését, melyet tudatosan és előre kiszámitottan az a tény idézett fel, hogy a hitelélet, az állami bevételek és kiadások valorizációjának hiánya, általában a valorizáció hiánya következtében egyrészt az állam nem tudott a szükséges bevételekhez jutni, másrészt a magyar koronának, a magyar pénznek megkontreminálásán, lerontásán elsősorban mindazok az érdekeltségek szükségszerüleg és természetes érdekeiknél fogva közreműködtek, amelyeknek a valorizálatlan magyar koronahitelben részük volt. Ez a körülmény magyarázza meg, hogy a magyar állam a maga kis bürokratikus szervezetével a koronarontásnak gátat vetni egyáltalában nem volt képes, és nem is lehetett. Ez a körülmény magyarázza meg a^ magyar tisztviselőtársadalom teljes elnyomorodását, mert hiszen természetes, hogy rohamosan csökkenő valutaérték mellett — amikor valaki 1921-es adóját 1923-ban fizethette be valorizálatlanul — az állam ezekből a jövedelmekből tisztviselőit becsületesen fizetni nem tudhatta. A valorizáció hiánya volt rákfenéje az elmúlt négy esztendő gazdasági és pénzügyi intézkedéseinek, mert áílitom, hogy az a stabilizáció, mely ma itt létrejött az állitólagos szanálás révén, ^ nem a szanálás, hanem a valorizáció következtében jött létre. Annakidején, amikor Sire Henry Strakoschsal alkalmam volt beszélni, felvetettem előtte a kérdést: Mondja, kérem, ha ezeket az intézkedéseket — mint pl. a valorizáció, az adóbevételeknek aranyban való számítása, stb. — idejében, vagyis a múlt esztendőben végrehajtották volna, a magyar államnak külföldi kölcsönre szüksége lett volna-e ? Erre ő nyiltan kijelentette, hogy 1Ü22 nyarán külföldi kölcsönre Magyarországnak még nem volt szüksége, vagyis akkor, amikor a ministerelnök ur már javában járta a külföldet a külföldi kölcsön érdekében, arra még egyáltalában nem volt szükség. Kellő előrelátással, megfelelő pénzügyi és gazdasági rendszabályokkal igenis meglehetett volna állitani a magyar korona romlását. És ha kellett külföldi kölcsön, — aminthogy kellett természetesen és kell még ma is — akkor az olasz elvet kellett volna alkalmazni, amelyet De Stefani legelső beszédében az olasz kamarában juttatott kifejezésre, amikor bejelentette, hogy nem hajlandó az állam céljaira kül^ földi tőkéket igénybe venni; a külföldi tőke termékenyítse meg a magángazdaságot, és ha a munka halad, a termelés fejlődik és fokozódik, akkor az állam egészséges pénzügyi adminisztráció mellett majd megtalálja a módot arra, hogy a maga szükséges bevételeit biztositsa. (Kiss Menyhért: Akkor miből gazdagodtak volna? — Zaj.) A kérdés súlypontja tehát ott van, hogy megfelelő pénzügyi adminisztráció, az állami bevételek valorizációja és megfelelő közgazdasági érzék, — amelynek tökéletes hiányát láttuk az elmúlt pénzügyi igazgatásokban — ezek menthették volna meg a magyar koronát minden súlyosabb külföldi beavatkozás nélkül. (Dréhr Imre: Hát a jóvátétel?) Ez csak mellékes kérdés volt, és az még nincs is megoldva. {ügy van! a baloldalon.) T. Nemzetgyűlés ! De rá kell mutatnom ennek az elmúlt ötesztendős kötött államgazdálkodásnak még egy további nagyon szomorú pénzügyi eredményére is, t. i. arra, hogy a dolgozó, termelő, keresztény magyar rétegek, elsősorban a magyar középosztály és a magyar tisztviselőtársadalom tökéletesen tönkrement, tökéletesen nyomorba jutott, és ezzel szemben az erkölcstelen uj gazdagok rétege tenyésztődött ki, amely erkölcstelen réteg-