Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-369

A nemzetgyűlés 369. ülése 1925. évi február hó 3-án, kedden. -J Bodó János jegyző: Eckhardt Tibor ! (Szabó József: Ez egy legújabb házszabály, ugy látszik !) Elnök: Kérem a képviselő urat, ne feleseljen az elnökkel ! Én^ hivatkoztam a szakaszra, méltóztassék megnézni. Minden képviselő ur megkapta már a házszabályokat és módja van abból ellenőrizni, hogy az elnök helyesen hivatkozik-e a házszabályokra és helyesen alkalmazza-e azokatMéltóztassék megnézni a házszabályokat és feltétlenül meg méltóztatik róla győződni, hogy az elnöknek igaza van. (Helyeslés.) Eckhardt Tibor: T. Nemzetgyűlés ! Őszintén örülök, hogy Marschall Ferenc t. képviselőtársam után került rám a felszólalásban a sor. Lényegesen megkönnyitette számomra a mondanivalókat és lényegesen rövidebbre is foghatom azokat, mert számos olyan dolgot mondott el, amelyet mi állandóan hangoztatni, szoktunk, s amelynek kifejtésére magam is időt és alkalmat akartain magamnak keresni. Tényleg és valóban ott látom az egész mai magyar probléma kulcsát és lényegét, hogy olyan közszellemet kell kinevelni, ha kell ráerőszakolni erre a nemzetre, amely kötelességérzet, áldozatkészség és a nemzeti érdek szempontjából az országot egészségesebb, jobb, nemzetibb, becsületesebb és keresztényebb vizekre vezeti. Én épen ma, amikor végre egy költségvetés fekszik a nemzetgyűlés előtt, amikor úgyszólván egy történelmi korszak végső fokához, lezáródásához jutottunk el, szivesen pillantok vissza erre az elmúlt korszakra, mert szeretném, ha a jövőben ugyanazokat a mulasztásokat, hibákat, sőt bűnöket, amelyek a most lezáruló elmúlt korszakban lefolytak, lebetőleg elkerüljük. Ha most a nemzetnek a kommunizmus lezajlásától mondjuk a szanálás bekövetkeztéig lefolyt történelmi periódusát tekintem, akkor azt ugy kell jellemeznem, hogy az főleg az elszalasztott alkalmaknak, az elmulasztott lehetőségeknek, a kárbaveszett, füstbement reményeknek korszaka volt. Mindenekelőtt nemzetközi szempontból szeretném országunk helyzetét megvilágitani és azt keresem, hogy a kommunizmus bukása után abban a korszakban, amelyet a legszomorúbb és ieggyávább korszaknak neveznek, amikor állítólag a nemzeti élet hőmérője mélyponton volt, mondom, hogy az 1919. évi augusztusi napoktól mostanáig minő, fölfelé vagy lefelé ivelő görbét futott be ez a nemzet és hogy tulajdonképen a mérleg hogyan is áll. Azt látom, hogy az után a szörnyű pusztulás, ga; d tsági és erkölcsi kár és katasztrófa után, amit a forradalmak és a bolsevizmus jelentettek az országnak, ennek az országnak még akkor is, amikor a románok az egész országot katonai megszállásnak vetették alá, külpolitikai vonatkozásban még mindig volt súlya és tekintélye. A nemzeti hadsereg gyors és eredményes felállitasu, a nemzeti gondolatnak nagy energiával való kibontakozása, továbhá az az erély, amellyel Horthy Miklós, az akkori fővezér és Friedrich István, az akkori ministerelnök az oláh megszállókkal szemben az intranzigens, törhetetlen nemzeti gondolatot minden körülmények között hangsúlyozták, és az a tény, hogy az állami életet, az állami kormányzást nyiltan és minden félreértés kizárásával végre egyszer a keresztény erkölcs alapjaira helyezték ; hogy hadat üzentek az összes felforgató irányzatoknak, a kommunizmusnak, marxizmusnak, szabadkőmivességnek, a nemzetközi zsidóságnak : mindezek a tények abban az időben, amikor az egész világot egy vörös szenny ár veszélyeztette, a judeo-marxizmus, a nemzetközi zsidótőke és a szabadkőmivesség átka, a Kommunizmus, az egész világon szörnyű gyümölcseit kezdte már megteremni : a keresztény, nacionalista Magyarország számára az egész tisztességes, művelt világ becsülését, sőt csodálatát szerezték meg. Hatalmas erkölcsi érték, hatalmas erkölcsi valőr volt az akkori ellenforradalmi Magyarország, amelyre a világ minden művelt, tisztességes, keresztény érzésű embere csodálattal tekintett ; és valamikor Milánó utcáin, amikor a fasiszták rohamra mentek, — akkor még nem mint kormánypárt, hanem mint szélső jobboldal, mint felelőtleu elemek — midőn Milánó utcáin a vörösökkel megütköztek és nap-nap mellett szenvedték saját fiaik a halálos veszteségeket is, a jelszó, amely mellett a kommunisták ellen harcba mentek, az volt : Evviva Horthy ! A nemzeti keresztény Magyarország oly érték volt nemzetközi viszonylatban, amelyet ha megfelelően, kellő módon kiaknáztak volna külpolitikai értelemben is, az ennek a nemzetnek számos értékes gyümölcsöt teremhetett volna. Mert ha nem pillanatnyi konjunktúrák és pillanatnyi helyzetek, a pillanatnyi és ingadozó taktikai lehetőségek szerint, hanem nagy elvi szempontok után igazodva és nem ugy, ahogy a jellemgyenge emberek szokták tenni, t. i. saját barátaikat megvetve az ellenfélnek hízelegve és kedvében járva, hanem igenis azokra a nemzetközi rétegekre, osztályokra, pártokra és történelmi osztályokra támaszkodva ott keresve támogatását ennek a keresztény nemzeti Magyarországnak, ahol megvolt a lelki és erkölcsi hajlandóság és affinitás; ha ez a magyar nemzet négy-öt éven keresztül ezen az utón járta volna a nemzetközi politika ösvényeit, akkor ma lennének lelkes, mindenre elszánt áldozatkész — nemzetközi értelemben vett — barátai ennek a magyar nemzetnek és nem kellene minden hitvány, minden idegen, az ország életére törő külföldi kis állammal szemben a magyar kormánynak, a magyarnemzetnek nap-nap mellett megaláztatásokat elszenvedni. (Zsirkay János: Gyáva népnek nincs hazája!) Ha akkor, amikor Musztafa Kemal basa megindította a nemzeti ellenállást és Budapesten támogatást keresett; ha akkor, amikor Mussolini a nagy harcot megindította és itt Budapesten támogatást keresett: meg lett volna a magyar kormányokban az erkölcsi bátorság, hogy igenis már akkor — nem most amikor már felül vannak az illetők, de már akkor nehéz időkben — lelkileg is azonosította volna velük magát, ha igenis a hónuk alá nyúltunk volna, — amit ők hajiandók lettek volna nekünk ma visszafizetni — akkor nem^ kellene egyedül és elhagyottan világ csúfjára a népek országutját járnunk és alamizsnáért könyörögnünk. Ezekben az 1919-esés 1920-as években, amikor még minden mozgott, minden labilis volt és fluktuált, ellenségeink még nem megvetéssel, hanem félelemmel tekintettek reánk. A magyar háborús dicsőség emléke még elevenen élt emlékezetükben, elkövetett igazságtalanságaik rémképe is még visszajárt a lelkükbe. Akkor még megvolt Magyarországnak az a nemzetközi súlya és tekintélye, de megvolt az az elhatározási szabadság is, amelylyel azt a rettenetes gyalázatot, amely a trianoni béke formájában reánk szakadt, talán elkerülhettük volna. Mikor a múlt tapasztalataira visszatekintek, egész őszintén megmondom, az első súlyos hibát a trianoni békeszerződés aláírásában látom. Mi érhetett volna bennünket, mit veszthetett még ez a magyar nemzet 1 Életképességünket elvesztettük, gazdasági lehetőségeinket elvesztettük, területünk kétharmadrészét elvesztettük, népességünk több mint felét elvesztettük, és még egyet : elvesztettük a magyar nemzet testének azt a ruganyosságát, amely a múltban mindenkor megvolt, mert azáltal, hogy szükreszabott határok közé 8*