Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-375

A nemzetgyűlés 375. ülése 1925. évi február hó 12-én, csütörtökön. 337 amely társadalmi és gazdasági osztály sokkal nagyobb tömegű a többiekkel szemben, annak Dem ez a kötelessége —, hanem jogainak kimutatása és védelmezése. De ha ebből a szempontból nézem a magyar agrár társadalmat, önkénytelenül is visszagondolok a geológiára. A geológiának tudvalevőleg egyik ága az őslénytan. A tudósok ebből az őslénytan keretéből rekonstruálták az ősállatokát és az egyiket közülük ugy rajzolják meg, hogy 10—12 méter hoszszu, hatalmas testű állat, amelynek lábai alatt recsegve törtek össze azok a pikkelyes növények és fák, amelyekből az ezer esztendők szenet sajtoltak. Ennek az óriási tömegű állatnak vékony nyaka, kiesi feje, álmos, pislogó szeme volt. Csak ehhez tudom hasonlitani a magyar agrártársadalmat is. amely épugy, mint ez az őslény, se támadó, sem védőfegyverrel nincs felfegyverkezve, hanem, amikor veszedelmet hall. akkor a közeli tóba dobja magát. A tóban hatalmas hullámokat ver. de örül, hogy megszabadult, és a második negyedórában már megnyugszik és lecsendesednek a hullámok, Ilyen a magyar agrártársadalom is, amely nemcsak támadni nem tud, de még védekezni sem. Örül, hogy békét hagynak neki és megmenekülhet. De ezek a tudósok megállapították azt is, hogy nemcsak azért pusztultak el ezeknek az ősszörnyetegeknek az egyedei, mert nem tudtak védekezni, hanem olvassuk azt is, hogy bár rengeteg hatalmas tojást tojtak s ezeket lerakták a földre, várták, hogy kelljen ki a nap melegétől, de jöttek a fürge ellenségek, megették, táplálkoztak belőle és igy ki kellett ennek a szörnyetegnek pusztulnia, nemcsak individuumaiban, de kipusztult, annak a fajtája is. Csak ehhez tudom a magyar agrártársadalmat hasonlitani. Ez a magyar agrártársadalom — fájdalom —, a földreform keretében nem ugy áll, mint egy egységes társadalom, és gazdasági osztály. Egymás ellen uszítják őket, egymás ellen torzsalkodnak, mindenki a másikra tolja az okokat, az ország veszedelméért és bajáért, ahelyett, hogy öntudatosan összefogna s azokat a célokat szolgálná, amelyek mindnyájunk közös boldogulását segitik elő. Állandóan halljuk azt a megváltó igét, hogyha a búza olcsó lenne, akkor Magyarországon olcsóság volna. Halljuk, hogy a búza drágasága idézte^ elő azt, hogy az iparcikkeknek, mint az egyéb közszükségleti cikkeknek az ára felemelkedett. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy vagy tudatlanság, vagy a rosszakarat mondatja ezt az emberekkel. Itt vannak kezemben a statisztikai kimutatások, s méltóztassék nekem megengedni, hogy csak pár futó tekintetet vessek erre, bebizonyitsam, hogy mennyire gonosz és rosszakaratú ez a hiresztelés. Barcza Imre, a földmivelésügyi ministeriuin egyik érdemes tisztviselője, állította össze ezeket a statisztikai kimutatásokat, A 9. lap. V. jelzése alatt a következő tétel szerepel: a Tbuza középárfolyama aranyértékben 1914-től 1924-ig. Ebben mindenekelőtt az a legérdekesebb és arra hívom fel a t. Nemzetgyűlés figyelmét, hogy 1914-ben, tehát akkor, amikor még nem volt háború, amikor nem mondhatják, hogy a háborús konjunktúra befolyásolta az áralakulást, már júniusban a búza középértéke a budapesti tőzsdén 27*65 aranykorona volt. Akkor persze még boldog világ volt és nem ismertük a papirkoronát. Ezzel szemben, ha tovább nézem ezeket a statisztikai adatokat, azt látom, hogy igaz, hogy 1914 decemberében a búza árfolyama már felemelkedett 38 — még akkor is — aranykoronára, de már 1915 végén csak 26-95 aranykorona volt, pedig tudjuk, hogy akkor már 25 százalékkal esett pénzünk értéke az aranyhoz viszonyítva. 1916-ban, amikor még jobban esett pénzünk értéke, már csak 19-59, 1917-ben 20*93 korona, volt. Most itt egy kis pauzát kell tartanom. Méltóztatik tudni, hogy ezen idő után úgyszólván rohamosan zuhant a koronánk értéke, s mindennek az ára, természetesen az iparcikkeké is — amire majd külön felolvasom a statisztikai kimutatásokat —, elérte nem az aranyparitást, hanem a világparitást. Természetes, hogy szükségleteinket mi a külföldről hoztuk be. azoknak a rekvirálás és maximálás nem imponált, mert ez a magyar határnál lezáratott, tehát mondom ezeknek az ara, amint a svájci statisztikai kimutatásokból ki fogom mutatni, 200—250 százalékra felemelkedett. Ezzel szemben 1921 januárjában a magyar búza értéke métermázsánként 5-75 aranykorona volt, tehát épen egy ötödrésze a békebelinek. Azt kérdezem azoktól a köz- és rnagántudósoktól, akik örökké azt hirdetik, hogy a magyar búzaár involválta a drágaságot; esett-e egy ötödrészére nem a világparitásnak, hanem az aranyparitásnak pl. az összes ipari cikkek ára és az, amire a magyar mezőgazdaságnak szüksége volt? Nem akarok más statisztikai kimutatásokat elővenni, csak azt veszem elő, amelyet, azt hiszem, a legszélsőbb oldalon is elfogadnak, Gál Benő statisztikai gyűjteményét, amelyet a magyarországi szakszervezeti tanács adott ki. Megállapítom ezekből a következőket. Az ő kimutatásuk szerint 1923-ban Budapesten még a nullásliszt, jólehet 1914 június 31-én 43 fillér volt, 1923 december 31-én 41 ara-nyfillért tett ki; az aranyparitást sem érte el tehát. Ha igy végigmegyek minden egyes számadaton, ugyancsak azt látom, hogy a nullásliszt annak ellenére, hogy itt már megint bele van kalkulálva nem a földmives nyeresége, mert hiszen azt mondottam, hogy a búza az aranyparitásnak egy töredékét érte el úgyszólván, hanem a malmok keresete, 1923 decemberében sem érte el az aranyparitást. Azt mondhatná azonban valaki, hogy a nullásliszt nem a szegény ember fogyasztási cikke. Épen ezért a barna kenyérlisztre hivatkozom, amelynek ára 1914 június 31-éïi 30 fillér. 1923 december 31-én 25 fillér volt. tehát körülbelül több mint 10 százalékkal olcsóbb, mini a békebeli aranyparitás. Azt kérdezem, hogyha ezek az adatok kezében vannak az embernek, nem arra a konklúzióra kell-e jutnia, amelyből én kiindultam, hogy ilyen állításokat vagy a tudatlanság^ vagy a rosszhiszeműség szórhatja csak a magyar agrártársadalomra? (Felkiáltások: A rosszhiszeműség! — Szomjas Gusztáv: Hallerék is ezt hirdették!) Itt azonban egy pillanatra meg kell állanom s ki kell térnem] arra, hogy tulajdonképen milyen számadatot, valutát, vagy milyen értéket kell ma nekünk bármely tekintetben elfogadnunk. Azt hiszem, hogy azok, akik azt hirdetik, hog

T

y nekünk aranyparitás szerint kell számitanunk, csak azért hirdetik ezt. mert ebből maguknak vagy hasznot kivánnak

% vagy nem ismerik a világ gazdasági helyzetét. Hiszen a boldog Amerika és ahhoz csatolt minden más gazdasági elem is nem az aranyparitáson van, hanem az aranyparitást meghaladva, immáron a 169 százalékon áll. Akkor tehát, amikor Amerika az aranyparitáshoz viszonyítva 169 százalékkal dolgozik, hogy térhetnénk mi vissza egyáltalában az aranyparitásra? Tudjuk mi azt jól, hogy egy gazdasági körzetet a világtól elkülöníteni nemcsak dőreség» de egyenesen romlásba vinné ezt az országot. Megint hivatkoznom kell a svájci statisz-