Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-375

336 A nemzetgyűlés 375. ülése 1925. évi február hó 12-én, csütörtökön. lalkozni kivánok, mert ez összefügg a mezőgazdasági hitel kérdésével. De ha fel is teszszük, hogy csonka Magyarország csak azt az átlagos termelést képes elérni, melyet békében élért, akkor is megállapíthatjuk, hogy Magyarországnak, amelynek lakossága a mostani becslés szerint, tehát nem a számlálás szerint a 8 milliót felülhaladta s amelynek fejkvótája az utóbbi évtizedek statisztikai kimutatása szerint meghaladja évenkint a 169 kilogramot a kenyérgabona-szükségletben — figyelembevevő még egy métermázsa vetőmagot katasztrális hoJdankint — csak közepes termés mellett is még mindig hét millió métermázsa kenyérmagfeleslege van. Amikor tehát kereskedelmi szerződésekre vetjük tekintetünket, első logikus gondolatunk az kellene hogy legyen, hogy mindent fel kell áldozni, azért, hogy kenyérmagunknak keldő elhelyezést kereshessünk. (Ugy van! Ugy van!) De ezzel szemben, mint előbb is hangsúlyoztam, a magyar agrártársadalom önmegtagadással igenis azt vallja, hogy a nemzet egyetemes érdekeit kell minden körülmények között figyelemmel kísérni. Ha mármost beszéltem arról, hogy ennek az országnak mennyi kenyérmag feleslege van, akkor önkénytelenül is fel kell hívnom a nemzetgyűlés figyelmét a mai nap egyik égető problémájára, az u. n. buzakérdésre. Méltóztassanak megtekinteni, hónapok óta a hírlapok mással sincsenek tele, mint azzal a kérdéssel, hogy a búza drágul, az agráriusok kapzsisága, az agráriusok spekulációja a búza árát felhajtja és ezzel az egész magyar közgazdasági és társadalmi állapotot veszélyezteti. Méltóztassék megengedni, hogy ezzel a kérdéssel egykét szóval, de nyilt homlokkal szembe nézzek. (Halljuk! Halljuk!) A nyáron volt módomban künn lenni Svájcban. Talán méltóztatnak tudni, hogy Svájcban még a mai napon is, a gabonaforgalom monopóliumot képez, még pedig azért, mert belátta a svájci kormány azt. hogy csak igy képes nem a búza árát lenyomni, hanem a búzatermelést, a kenyérmagtermelést elősegiteni. Itt le kell szögeznem egy tényt, amely talán nem tartozik szorosan tárgyamhoz, de örömmel kell megemlítenem, hogy amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkoztam és beszéltem Kepneli dr.-ral, aki a Bundesrat Landwirtschaftliche Abteilung-jának elnöke és vezetője, örömmel állapította meg azt, hogy az 1923. évi buzaszállitással kapcsolatban, amidőn a magyar kormánnyal szerződést kötött, azt a szerződést a magyar kormány tökéletesen teljesitette minden vonatkozásában és Keppeii dr. ur a legnagyobb elimerésének adott kifejezést aziránt, hogy mindenki, aki szerződést köt a magyar kormányai és a magyar nemzettel, biztos tudatában lehet annak, hogy a szerződést a magyar nemzet teljesíteni is fogja. (Ugy van! Ugy van!) Ezzel kapcsolatban azonban nem mulaszthatom el azt sem, hogy rámutassak arra, akkor — amint mindnyájan hirdettük — ezzel a kiviteli tilalommal, ezzel a megszabott korlátéit árraű szemben a magyar agrártársadalom súlyos milliárdokat fizetett és súlyos milliárdokkal járult hozzá az állam közterheihez. lUgy van!) Itt van a kezemben a, svájci államkormány hivatalos kimutatása, amely megemlékezik arról, hogy Svájcban milyen árak alakultak ki a háborúban, nemkülönben a háborút követő időkben. Nevezetesen a svájci államkormány, észrevéve azt — bár semleges állam volt —, hogy gabonatermése mindössze csak egyötöd részében elégséges a nemzet szükségletének kielégítésére, mindenkép azt iparkodott elérni, hogy Svájc gabonatermését fokozza. Ugyanis Svájc 3,880.000 lakosának évi gabonaszükséglete kitesz 4 és Y* millió métermázsa kenyérmagot, ezzel szemben pedig forszírozott termeléssel is mindössze csak 1,500.000 métermázsát volt módjában Svájcnak előállítani. És hogyant Itt van a kezemben a Bundesrat elé terjesztett törvényjavaslat, amely megállapítja a következőket: Mindenkinek, aki Svájcban a saját szükségletére termel gabonát és azt felhasználja, métermázsánként a saját maga által felhasznált gabona után 8 frankot térit meg külön a svájci kormány az államkasszából, azoknak pedig, akik szükségletükön felül a közszükséglet kielégítésére termelnek, 4 és H frankot térit meg métermázsánként. Amikor tehát mindenki azt állítja, hogy Magyarországon agrárius kormány van, amikor mindenki szemünkre veti, hogy mi túlzott agrárpolitikát követünk, akkor felhívom a figyelmet arra, hogy van egy Svájc, ahol tudvalévően a kereső népességnek csak 29 százaléKa agrárius, 48 százaléka pedig iparos és ez az államkormány évente 80 millió frankot áldoz azért, hogy emelje a kenyérmagtermelést. Aki tehát ezzel kapcsolatban minket elfogultsággal vádol, annak egyenesen azt mondom, hogy ne kacsintgasson Nyugat felé, hanem menjen egyszer Nyugatra és tanuljon ott agrárius irányban gondolkodni és azt követni. (Helyeslés.) Amikor onnan visszajöttem és ismertem a svájci kormány összeköttetései alapján a világtermelés helyzetét, már akkor, júliusban megjövendöltem, sőt írásba foglaltam, hogy 1925. év márciusában a búzának a 600.000 koronát el kell émie, ami természetes is, mert hiszen a svájci kormány minden mennyiséget hajlandó volt felvenni, amely a világpiacon csak jelentkezett és, amint nekem mondották, a magyar gabonáért, amelynek kiválóságáról, meggyőződtek, még magasabb árat is hajlandók adni, úgyhogy mi képesek lettünk volna közel 40 aranyfrankért eladni gabonánkat Svájcban, leszámítva természetesen a szállítási költségeket, amelyek a nálam lévő statisztikai kimutatások szerint körülbelül métermázsánként 3*2 frankot vesznek igénybe. Ebből tehát józan észszel az következik, hogy nem a magyar agráriusok spekulációja, nem az, hogy a gazda a gabonát visszatartotta, hanem az egész világtermés helyzete követelte, hogy a gabona árának fel kelljen emelkednie. De én azt mondom, elég hiba és elég kár, hogy ez a gabona tulajdonképen csak most emelkedett fel. (Ugy van! Ugy van!) Mert azt a csekély készletet is, amely a múlt esztendőből megvolt, azoknak a szerencséseknek, akik tudtak várni és azoknak a szerencséseknek, akiknek az idei esztendőben csekély feleslegük termett, ezek kénytelenek voltak sokkal olcsóbban — mondhatnám kétharmadáért — áruba bocsátani és a hasznot nem azok nyerték, akik azt termelték, hanem azok, akik elég okosak, elég előrelátók voltak és tudták, hogy a gabonának a világparitásra kell emelkednie és pénzüket nagyon jól ebbe fektették. Csak az a sajnos, hogy ennek előnyeit mások, de ódiumát mindenkor a magyar agrártársadalom kénytelen viselni. (Ugy van! Ugy van!) Méltóztassék megengedni, hogy ezzel kapcsolatban rámutassak arra. hogy ninesen nap, hogy az újságok az agrártársadalmat ne támadnák. Az agrártársadalomnak pedig kötelessége lenne nem a megtorlás — mert hiszen