Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-374

A nemzetgyűlés 37i. ülése 1925. A déligyümölcs behozatala olyan mértéket öltött, aminőhöz hasonló még a békebeli legjobb gazdasági viszonyok mellett sem volt soha tapasztalható. Szakférfiak mondottak nekem, hogy a behozott áruknak jórésze elfo'gyasztatlanul fog tönkremenni. A csemegeüzletek kirakataiban (Neuberger: Narancskrach!) ott díszelegnek a kaliforniai jamek és kompótok, nemkülönben az angol paradicsonihefőttek üvegjei. És mindez ugyanakkor, amikor a mi kitűnő és nagy teljesítőképességű konzervgyáraink eladási nehézségei kénytelenek megküzdeni. Szóljak még a külföldi sajtfajtáktól kezdve a Franciaországból importált csigákig, mindarról a felesleges és luxusszámba menő import-élelmiszerről, amely a legkedvesebb ellentétben áll a főváros lakosságának ezernyi gondjával. És szóljak arról, hogy a magyar könyv megszűnik nálunk kulturtényező lenni és a könyvkereskedések sorban bezárnak? Emlitésreméltó még az idei budapesti karácsonfavásár. December havában Budapestet az importált karácsonyfák olyan hatalmas tömegével árasztották el, hogy azok jórésze még a beszerzési áron alul sem volt értékesíthető. A Dunaparton egész fenyőerdők keletkeztek és visszaidézték a mi szomorú lelkünkbe az elvesztett szép Kárpátjaink emlékét. Azt a sok milliárdot, amely ezen kárbaveszett áruért külföldre vándorolt, gazdasági életünk alkalmasint soha többé vissza nem fogja nyerni. Megelégszem ezen néhány kiragadott példával. Engemet ezen jelenségeknél két körülmény aggaszt: az egyik az, hogy magyar koronákat ellenszolgáltatás nélkül — természetesen kereskedelempolitikai ellenszolgáltatást értek — külföldre hagyunk vándorolni, a másik körülmény pedig az, hogy a külföldi portéka behozatala révén magyar tisztviselőktől vonunk meg szellemi munkát, magyar munkásoktól vonunk meg testi munkát és a munkanélküliség leküzdése helyett azt csak fokozzuk. A Magyar Vasmüvek és Gépgyárak Országos Egyesületének egy értesítése szerint a gépiparban a munkáslétszám az 1923. év végén kimutatott 50.284 létszámról fokozatosan lecsökkent, úgyhogy 1925 január elején 37.756-ra süllyedt, ami 24.92 százalékos redukciót jelent. Hozzávéve ehhez még a munkaidőredukciót, amely létszámban kifejezve további 2.11 százalékot tett ki, megállapítást nyert, hogy a gépiparban az üzemredukció január hó elején a legjobb foglalkoztatás időszakához viszonyítva 27.03 százalékot tett ki. (Neuberger Ferenc: Ez nagyon szomorú.) Budapesten az ezidőszerinti foglalkozás nélküli tisztviselők és munkások száma t

— nyert információim szerint — körülbelül százhúszezerre tehető, amely szám a családtagokkal együtt körülbelül 300.000—400.000-nyi létszámnak felel meg. Ezen munkátlanok helyzete nem javul, hanem ^ egyre súlyosbodik. Döntő fontosságú szociális problémának tartom, hogy a főváros lakosságában lévő tétlen munkaerőt az egyedül lehetséges ipari munkával produktivvá tegyük, mert hiszen senki sem gondolhat komolyan arra, hogy Budapest lakosságának egy jó részét marói-holnapra például agrártermelésre tereljük át, ez utópia. A magyar ipar foglalkoztatása nemcsak közgazdasági, hanem talán elsősorban szociális követelmény. Fontos, hogy az állam részére történő szállításokat a mostani korlátolt keresleti viszonyok mellett a hazai ipar nyerje el; viszont a hazai iparnak kötelessége, hogy olyan reális ajánlatokat adjon le, hogy saját ; közhatóságaink imeggTŐződésük alapján biztoNAPLÓ XXIX. évi február hó 11-én, szerdán. 299 futhassák számára a megrendelések feladását. A kereskedelmi minister ur ismételten tanujelét adta a magyar ipar iránt érzett őszinte megértésének, legutóbb is a Magyar Vasmüvek és Gépgyárak Országos Egyesületéhez intézett leiratában és mint magyar gyáriparos, . arra kérem őt, hogy további működését is ezen szellem uralja. A kereskedelmi szerződések megkötése előtt legyen szabad azon reményemnek kifejezést adnom, hogy a magyar mezőgazdaság méltányolni fogja tudni a magyar ipar óhajait és szomszédainkkal szemben egy csatasorban fogunk küzdeni. (Szabó István (sokorópátkai): Feltétlenül!) A magyar iparnak és kereskedelemnek meg kell egymást találnia;-torzsalkodás helyett egymás szolgálatába kellene állaniok, amitől, ugy látom, még messze vagyunk. Szomorúan kell ezzel összefüggésben visszaemlékeznem az idei karácsonyi vásárra, amikor is az egyes üzletekben a főnökök és buzgó kereskedősegédek részéről a leszólásoknak valóságos pergőtüze adatott le a selejtes magyar ipari

1 termékekre, természetesen a külföldi áru egyidőbeni ebekig való magasztalása mellett. (Neuberger Ferenc: Ez hazafiatlanság!) Engedelmet kérek, ha egy budapesti boltban a magyar árut lecsepülik — én erre nem használhatok más kifejezést — ugy ez az eljárás megközelíti a hazauatlanságot. (Ugy van! Ugy van!) Kereskedelmi tekintetben országunk előtt még csonka állapotában is. a perspektívák hosszú sora tárul fel. Egy nagy koncepciójú vasúti díjszabásnolrtika bármilyen irányú kereskedelmi fejlődésünknek legfontosabb elő fel+étele. Azt a nagy vasúti forgalmat, amely a NVugatot a Kelettel összeköti és amely országunk határain kívül nyer lebonyolítást, egy éleslátású megfelelő díjszabáspolitika nélkül nem fogjuk számunkra megnyerhetni. Egyáltalában konstatálnom kell, hogy a vasúti díjszabás terén az anomáliák hosszú sorát lehet tapasztalni. Érdekes jelenség például, hoarv a nyugati határszélről a szénának Budapestre való szállítása annyiba kerül, mint amennyi magának a szénának az ára. (S,zabó István ( sókor óvátkai): Tessék azután konkurrálni!) A mi vasúti díjszabásunk élőállatra Lökösházától Moson-Magvaróvárig többre rug. mint a Moson-Magyaróvár és Sankt-Margareten közötti díjszabás, holott az utóbbi távolság kétszerese az előbbinek. A Dunakikötő elütése, nemkülönben a Vaskapu nemzetközi szabályozása, arra engednek következtetni, hogy helyes Hton járunk. Beteg gazdasági életünk egy jellemző vonása, hogy a hivatalos lap hasábjain naoonta egész sorozatát olvashatjuk a csődönkivüli kényszeregyességi eljárásoknak. (Neuberger Ferenc: Ez is üzlet!) A csődöt elkerülendő, a bajbajutott kereskedők csődönkivüli kényszeregveszség révén próbálkoznak hitelezőikkel kiegyezni. Ez a legtöbb esetben sikerül is. A tapasztalat ezen a téren azt mutatja, hogy az ilyen eljárások nagyrésze a hitelezőkre nézve egyáltalán nem iár kielégítő eredménnyel. Szinte magától adódik azon feltevés, hogy sok esetben az adósnak nem minden vagyonrésze használtatott fel a hitelezők javára és indokolatlanul alacsony kiegyezési kvótát állapíttatott meg. Ezt megerősíti azon körülmény, hogy az egyezkedő kereskedők nagyrésze olyan égvén, akit a háború után minden téren kialakult erős hosszmozgalom állított a kereskedelem terére. Ezen háborús kereskedők, akiknek előképzettsége és rutinja igen gyenge lábon 44