Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.
Ülésnapok - 1922-374
A nemzetgyűlés 37Í. ülése 1925. ugyanakkor szavaimból kicsendült az is, hogy védelmet és kedvezményeket követelek a szellemi munkások, a tisztviselők részére is. Ebben a tekintetben nem is tehet nekem senki szemrehányást, mert mindig azok között voltam, akik a kormányt ezért felelősségre vonták és mindig serkentettem a kormányt abban a tekintetben, hogy tessék jó példával elől járni, tessék alkalmazottaival szemben szociálpolitikát inaurugálni, tessék megértéssel viseltetni a közalkalmazottak hatalmas táborával szemben és tessék a tisztviselői illetményeket rendezni. Azért mondom ezt, mert, ha a kormány ezt nem teszi, elvesziti erkölcsi jogát ahhoz, hogy a magánvállalatokat kényszerítse, a magánvállalatokat birja arra, hogy azok teljesítsék saját alkalamazottaikkal, munkásaikkal szemben kötelességeiket. Nincs erkölcsi joga ezt tenni a kormánynak, mert akkor a magánvállalatok hivatkoznak arra, hogy hisísen miért kívánod ezt tőlem, te államhatalom, amikor te sokkal rosszabbul bánsz el saját tisztviselőiddel, saját alkalmazottaiddal A vite, során az előadó a munkásvédelemmel kapcsolatban arról beszélt, hogy a szakszervezetek néha áldatlan módon avatkoznak be a nrjinkateljesitmények kifejlesztésébe. Néhányan képviselőtársaimmal együtt ugy értettük, mintha az előadó ur amerikai példákra akart volna hivatkozni. Megkérdeztem az előadó urat, s ő közölte velem, hogy nem amerikai példákra, ellenkezőleg, magyar példákra hivatkozott, a mi szakszervezeteinkre, amely szakszervezetek mingyárt jelentkeznek akkor, ha egy munkás fokozottabb teljesítményt fejt ki a többi munkással szemben. Ilyen esetekben a szakszervezet az illető munkást fokozottabb tevékenységében megakadályozza. A túlsó oldalról szinte kórusban hagzott fel mingyárt ennek az elitélése s azt mondották rá: ja kérem, ez a szakszervezet. Én ezzel a felfogással szemben a szakszervezeteknek ezt a politikáját — amennyiben az nem sérti a vállalkozás érdekeit — védelmembe kell hogy vegyem, mert az okos munkáspolitika, az okos szociálpolitika az előbb emiitett elvekből kifolyólag- épen azt parancsolja nekünk, hogy embereket, akik megfeledkezve magukról túlproduktivitást akarnak kifejteni, erejükön felül akarnak munkateljesítményt produkálni, akadályozzuk meg és korlátozzuk abban, hogy ezt az esztelenséget tovább folytassák. Hangoztatom, hogy esztelenség, mert az a munkás, aki, ha kell, erején felül vállalkozik éjjel-nappal is bizonyos munka elvégzésére, ezt a munkás meg*sinyli, mert 35—40 éves korában teljesen munkaképtelen lesz. (Perlaki György: Nem erőszakolják!) Nem célszerű tehát ilyen értelemben megakadályozni a szakszervezetek igen áldásos tevékenységét. Egészen más az az eset, amikor egy szakember szaktudását nem tudja kellő mértékben kifejteni, amikor a többi munkások átlagos szaktudása felett álló szaktudással jelenik meg az üzemben és tudásának, ügyességének kifejtésében megakadályozzák; ez bűn, ez ostobaság, ebben nem osztozom., s ebben a # tekintetben magam is az előadó ur álláspontjára helyezkedem. Mármost azt mondották, hogy beáll az amerikázás. Bátor vagyok a kereskedelemügyi minister ur figyelmét egy másik amerikázásra is felhívni, amely azonban nem a munkások, hanem a munkaadók részéről jelentkezik. Ez azaz amerikázás, amellyel a mostani napokban állandóan találkozunk. Egyes munkaadók egészen indokolatlanul elbocsátják egyik héten a évi február hó íí-én, szerdán. 28? munkásokat, a másik héten ujakat vesznek fel, azonban már olcsóbb munkabérrel; kihasználván t. i. a nagy munkanélküliséget, azt az áldatlan állapotot, amely ma van, tudják jól, hogy ma már azok a munkanélküli munkások hétszámra kenyérkereset nélkül voltak és vannak, s ezek minden bérért hajlandók munkára vállalkozni, s bármilyen alacsony munkabért ajánljon is fel a munkaadó, azt elvállalják, csak azért, hogy életüket megmentsék. Ezt a lelketlen visszaélést látom én napnap mellett, amikor a ímmkaadók egyik héten elbocsátják a munkásokat, másik héten pedig sokkal alacsonyabb munkabér, vagy órabér mellett ujakat vesznek fel. Ez is egyik fajtája az amerikázásnak, amely ellen tiltakozó szavunkat kell felemelnünk, s amelynek a kormány kell hogy gátat vessen, mert nem szabad megengednie, hogy a munkásoknak ez a lelketlen kihasználása rendszerré váljék. A kereskedelemügyi minister ur bizonyos megelégedéssel konstatálta, hogy örömére szolgál, hogy nagyban enyhíti a munkanélküliséget i\ r & EL tény, hogy az elmúlt esztendőkben itt uj vállalatok keletkeztek, olyan üzemek, amelyek a múltban gyengébbek voltak, megerősödtek: uj ipar teremtődött. Hivatkozott főképen a textilgyárakra, esokoládégyárakra és még egy-két hasonló üzemre. A minister ur figyelmébe ajánlom és bátor vagyok előterjesztésére megjegyezni, hogy ezek az üzemek a munkanélküliséget nem nagyon enyhítik. Ezt a statisztika is bizonyítja, de azért is merem állítania, hogy nem enyhíthették, mert épen ezek a gyárak, a textilgyárak, csokoládggyárak nem a törzs-munkáskategóriát foglalkoztatják, nein a munkanélkülivé lett ipari munkásokat szívták magukhoz, hanem nagyrészben környékben lakó leányokat, olyanokat, akik a múltban csak részben vagy egyáltalában nem foglalkoztak ipari vagy gyári munkával. Méltóztassék megnézni a budakalászi, albertfalvai és egyéb környéken lévő textil gyárakat. A nemzetgyűlési képviselő urakkal egyszer künn voltunk, hajói tudom pl. aGoldberger-gyárban. Méltóztattak látni, hogy ott nem budapesti munkáslányokat foglalkoztatnak, hanem a környékből a falusi földmiyes lányokat hívták be és ezeket foglalkoztatják elég olcsó napszámbérért. Ez azonban az ipari munkás munkanélküliségén egyáltalán semomit sem enyhített, mert ezek a lányok, akiket most foglalkoztatnak, otthon maradnának, Albertfalván és Budapest környékének többi falvaiban egyéb munkával foglalkozná*iak és nem mennének gyári munkára akkor, ha ez nem kínálkoznék számukra. Épen ezért egyáltalán nem volna baj, ha lehetővé lehetne tenni, hogy ezek a vállalatok a valódi ipari munkásokat szívják fel. Még más valamire is fel akarom hivni a t. Nemzetgyűlés figyelmét. Épen ezekben a gyárakban, a textilgyárakban, de különösen a sörgyárakban találkozom azzal a nem nagyon áldásos jelenséggel, hogy nagyon sok idegen munkást foglalkoztatnak. Nem is annyira idegen munkásokat, mint inkább idegen munkavezetőket foglalkoztatnak, de azért munkásokat is. Nagyon sok cseh, lengyel tisztviselőt és munkást láttam és meggyőződtem arról, hogy Cseh-Szlovákiának egyéb területeiről ide beözönlött munkásokat foglalkoztatnak. (Temesváry Imre: Vezetőket!) Már nemcsak vezetőket. Ez a veszedelem. Addig, amíg arról volt szó, hogy vezetőket hozzanak, akik megtanítsák a mi munkásainkat ezekre az iparokra, ezt akceptáltam. Ma azonban már azt látom,hogy itt
