Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIX. kötet • 1925. január 30. - 1925. február 13.

Ülésnapok - 1922-374

A nemzetgyűlés 374, ülése 1925. évi február hó 11-én, szerdán. jesebben ki leg-yen épitve és minél kedvezőbb elintézésben részesüljön, T. Nemzetgyűlés! A minister ur volt szives hivatkozni magára az iparfelügyelet kérdésére. Én nagy sajnálattal hallottam az előadó úrtól, hogy ezt a meg- nem felelő iparfelügyeletet visszafelé fejlesztik. (Mozgás jobb felől.) Az előadó ur mondott olyasmit, hogy az iparfelügyelők számát redukálják — azt hiszem a fővárosban 15-ről 9-re —, pedig* az az iparfelügyelet, amely eddig" volt, teljes létszámában sem kielégítő. Nem kielégítő annak szelleme, annak ereje. Az iparfelügyeletet ki kell építeni, fejleszteni kell és ezt valahogy olyanná kell kiépiteni, hogy az ne ugy lássék, mintha a munkaadó szövetségese volna, hanem arra kell törekedni, hogy az iparfelügyelők iránt felkeltsük a munkástömegekben a kellő bizalmat, hogy az a munkás érezze, hogy az az iparfelügyelő az ő érdekeit védi, mondhatnám talán igy: az igazságot szolgálja és a helyes, okos szociálpolitikának áll a védelmében. Azonban az az apparátus, mely nekünk rendelkezésre állott, nem tudta ezt a munkát kellőképen elvég-ezni, mert ha elvégezte volna, akkor azok a szerencsétlenségek és balesetek, amelyek oly gyakran előfordultak, nagyon sok esetben megakadályozhatók lettek volna. Kérdezem, hogy azokban a textilinűvekben és gyárakban, amelyekre a kereskedelmi minister ur itt oly büszkén hivatkozott, mint uj alkotásokra, ezekben a textilgyárakban, ahol 12—16 órás munkaidő mellett foglalkoztatnak fiatal lányokat, vájjon ezekben az üzemekben hol van az iparfelügyelet, miért nincsen meg-, miért nem jelentkezik és miért nem akadályozzák meg' ezt az antiszociális, kizsákmányoló, ostoba tőkepolitikát, amely arra irányul, hogy gyenge, serdülő kis lányokat hosszú munkaidőn keresztül foglalkoztatnak, és nemcsak napali, hanem éjjeli munkára is bevonnak. Az iparfelügyelő ezekről nem vesz tudomást, ezeket nem látja? Épen azért az a felfogásom, hogy mindenekelőtt magát az iparfelügyeletet ki kell építeni, fejleszteni kell, modernné kell fenni és olyanná — mint az imént mondottam . hogy érezze a munkás is, hogy az az iparfelügyelő az ő igazságát, érdekét épugy megvédi, mint ahogy, ha kell, megvédelmezi a munka menetének, a gyár érdekének az ügyét is. Ebben a tekintetben nagyon nagy mulasztás történt a múltban, hogy Magyarországon mérnöki kamarák, ügyvédi kamarák, orvosi kamarák, stb. mellett még mindig nem jutottunk el odáig, hogy munkáskamarát szerveztünk volna. Végtelenül sajnálom, hogy a kereskedelemügyi minister ur expozéjában nélkülözni kellett e tekintetben véleményét, mert egy szóval sem emiitette, vájjon szándékában áll-e a kormánynak munkáskamarák kiépítése, gondol-e erre a kereskedelemügyi minister ur, vájjon egyáltalában programjába vette-e? Hogy anyagi kérdések akadályoznák ezt, nem hiszem, mert vég-eredinényében a munkáskamara kiépitése, annak megszervezése és fentartása nem lehet olyan nagy anyagi kérdés, másodszor pedig aiinak anyagi terheit úgysem csak az állam viselné, tehát anyagi szempontok nem hátráltathatják ennek a szociális intézménynek megyalósitását. Van a nemzetgyűlésnek egy régebbi határozata; ha jól tudom, innen-onnan egy esztendeje lesz, amikor egy indemnitási vita során a t. Nemzetgyűlés elfogadott egy határozati javaslatot, illetőleg a törvénybe felvett egy paragrafust, amely kimondotta, hogy munkabéregyeztető paritásos bizottságokat fog létesíteni. Nem tudom, vájjon miért késik ezeknek a paritásos bizottságoknak a megszervezése. Hiszen ha valaha indokolt volt, hogy ilyen bizottság működjék — ha már nincsen munkáskamara —, akkor most különösen ezekben a nehéz napokban kétszeresen indokolt volna egy ilyen paritásos munkabéregyeztető bizottság felállitása. Mert hiszen ami a munkabér-rendezést, a munkabér kérdésénél felmerülő igazságtalanságok és visszaélések sorozatát illeti, az égbekiáltó bűnként áll előttünk, és szinte unalmassá válik már a t. Nemzetgyűlés előtt, hogy ezekről a kérdésekről újra és újra előadást tartsunk és rámutassunk, hogy lássák azt, hogy Magyarországon milyen a munkabérpolitika; de főképen milyen az Európa egyéb államaival szemben. En legutóbb egy beszédemben foglalkoztam ezzel a kérdéssel és akkor pontosan kimutattam a Wirtschaft und Statistik-ból nyert adataimmal, hogy Magyarországon a többi államokkal szemben milyen óriási visszaesés van ezen a téren és elmondottam, hogy például Svédországban a munkások 231%-át kapják a békebeli fizetésüknek akkor, amikor Svédországban a drágulási index 165; a munkásnak az életstandardja tehát 100%-kal emelkedett a békebelivel szemben, Felsoroltam továbbá a többi államokat is, közöttük a háboruvesztett államokat is, igy pl. Ausztriát és kimutattam, hogy még Ausztriában is a munkások életstandardjában bizonyos emelkedés történt, csak egyedül Magyarország az, ahol a munkabérek a békebelinek még mindig mindössze csak 40—50%-át érték el. Ha most már 40—50% — itt-ott, ha a legjobbat veszem tekintetbe, 60% — a mtunkabéremelkedés s ezzel szemben figyelembe veszszük a drágasági indexet, tehát a szükségleti cikkeknek az aranyparitáshoz való megdrágulását, akkor ez a helyzet még rosszabbodni fog és tárgyilag'osan megállapíthatjuk, hogy egyetlen munkás sem éri el Magyarországon békebeli fizetésének 50%-át. Ez nagyon szomorú dolog, mert ilyen körülmények között munkásvédelemről beszélni szinte nevetségessé válik. Munkás védelemről beszélni, amikor tudjuk azt, hogy éveken, sőt évtizedeken keresztül élnek m/ankások a békebeli életstandard 50%-a alatt. Ez olyan szomorú kép, melyből arra lehet következtetni, hogy itt ezekben a munkáscsaládokban pusztulás van, hogy ezekben a munkáscsaládokban az erkölcs mindig lejebb és lejebb száll, s hogy e munkáscsaládokban a betegségek, a tuberkulózis és egyéb bajok mindjobban ütik fel a fejüket. (Temesváry Imre közbeszól.) Nem tudom, hogy miért mondja a képviselő ur azt, hogy nem igy van. (Temesváry Imre; A tisztviselőkre inkább áll!) Ha parancsolja, statisztikai adatokkal szolgálhatok arra nézve, hogy az előbb emiitett betegségek az orvosok megállapítása szerint tagadhatatlanul a rossz táplálkozás következményei, s ezeknek az arányszáma »a békebeli viszonyokkal szemben nagyon is leromlott. Hogy a szellemi munkásoknál, a tisztviselőknél ez a helyzet még rosszabb, az nem mentség arra, hogy itt ne tegyünk valamit, hogy ne rendezzük ezt a kérdést csak azért, mert rosszabb a tisztviselő helyzete, s ez nem jelentheti azt, hogy a fizikai, az ipari munkások helyzetén, amennyire csak lehetséges, ne segitsünk. Itt e helyről jó néhányszor szóvá tettem a tisztviselők ügyét is, s ahogy védelmet kértem és követeltem »az ipari míunkások pész^re,