Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVIII. kötet • 1924. december 12. - 1925. Január 29.

Ülésnapok - 1922-357

56 À nemzetgyűlés 857. ülése 1924. fogok térni — de kétségkívül az is igaz, hogy az elég jelentős kamat meg fogja drágítani az invesztíciót, amíg a németek rossz márkájával eszközölt invesztíciókkal ezt a külföldi tőkekamatot jelentősen megtakaríthatták. így léhát bizonyos időmulasztás volt — alkalommulasztás volt, mondjuk — az állami hitelpolitikában, amely kihatását leli a munkanélküliségnek erősebb,* pregnánsaim kialakulásában. De én másik szempontból is fontosnak tartottam volna : a valorizáció szempontjából. Mi nagyon könnyen haladunk el egyes kérdések előtt, amelyek a nemzet egyetemének legnagyobb részét napról-napra a legintenzívebben foglalkoztatják. (Ugy van ! a balközépen.) Ilyen maga a valorizáció kérdése. Gazdasági ügyekkel ez a nemzetgyűlés voltaképen nem is foglalkozott. Hiszen csak nézzük, ma is rámutathatunk, hogy a karzatok abban a pillanatban üresek, amint komoly gazdasági kérdésekről van szó. A közvélemény annyira be van idegződve ebben az irányban, hogy nem is veszi figyelembe a nemzetgyűlés működéséi, amikor az komoly gazdasági kérdéseket tárgyal, de amikor a legjelentéktelenebb, senkit sem érdeklő személyes botrányok ügyét a sajtó bedobja a közvéleménybe, a karzatok rogyásig megtelnek, a legnagyobb érdeklődés kiséri, ami voltaképen egy szimptomája a parlament betegségének. Sohasem mulasztottam el rámutatni erre a betegségre és én a házszabályokat is otyan értelemben veszem, hogy az igenis a nemzetgyűlés komoly munkájának elősegítése és én ezt a kérdést csak ebből a szempontból kezelem. De nem tartom elegendőnek ; át kell alakulni a lelkeknek is a nemzetgyűlésen. Ez nyomába kell, hogy jöjjön a házszabályrevíziónak és az itt megjelenő képviselőknek érezniök kell azt az óriási felelősséget, amely ezekben a válságos napokban minden szót kell, hogy kövessen, amely ebben a nemzetgyűlés termében elhangzik. S épen ezen nagy felelősség tudatában akarok rámutatni a valorizáció kérdésének óriási jelentőségére. A pénzügyminister ur maga emiitette a takarékosságot és a betétek kérdését, vagyis a belföldi tőkeképzés kérdését. Méltóztassék csak a statisztikai adatokat figyelembe venni, láthatjuk, hogy a múltban, vagyis a béke relációjában sokkal jelentéktelenebb szerepet játszott a külföldi tőke az ország belső termelésében, mint a hazai tőke s ez magában, véve a nemzet szuverenitásából folyó természetes jelenség. Ugyanis a külföldi tőkének túlontúl felszaporodása esetleg magának az állami szuverenitásnak korlátozását jelentené. Békében a belföldi tőkeképzés sokkal nagyobb volt percentuális számban, mint a külföldi tőke beözönlése. Én kétségkívül nem osztom azt az optimizmust, amely ezekben a válságos időkben úgyszólván kizárólag a külföldi tőke bejövetelére számit. Mi számítsunk rá, legyük is lehetővé a külföldi tőke bejövetelét, de hogy arra építsük a mi optimizmusunkat, azt én aggályosnaktartom. Rendkívül fontos, hogy a nemzet saját belső erejéből végezze el legalább nagyobb hányadában a gazdasági regenerálás munkáját. Ezért én nem tartom közömbösnek a belső tőkeképzés kérdését, amely nagyfontosságú a mi jövő talpraállásunk szempontjából. És a belső tőkeképzésnél a valorizáció ott áll,, mint fő feltétel. évi december hó 17-én, szerdán. Az állami hiteléletet két nagy erkölcsi defektus és megrázkódtatás érte a bizalom szempontjából. A belső állami élet, az állami pénzügyi politika nem fogja nélkülözhetni ennek a bizalomnak helyreállítását. Az, ami az árvavagyonokkal történt, az, ami a szegény nép részéről jegyzett eredeti, kisösszegü hadikölcsönnel történt, ami a betétállománnyal, az életbiztosításokkal és járadékokkal történt, mindaz katasztrofális jellegű és súlyos az állami hitelelet terén a bizalom helyreállításának szempontjából. Hiába bocsátunk ki kötvényeket, az az eljárás, amelyet a jelzáloghitellevelekkel kapcsolatban követtek, nagyban hozázj árult, hogy majd a mezőgazdaság fogja megsinyleni a jövő hitelélet kialakulásánál ezen kérdéseknek nem kellő időben való letárgyalását. Mi kötjük a megállapodásokat megszállott területekkel ; ott ugy a betétek kérdése, mint az életbiztosítások kérdése ugyahog}

T

, mégis rendezést nyert. Itt bent mi, a csonkaországban levők, pedig hiába várjuk ennek a kérdésnek rendezését. Én tehát tisztán az állami hitelélel szempontjából, az állami hitelélet megszilárdulási lehetőségének érdekében sürgetem a valorizáció kérdésének mielőbbi felszínre hozatalát. Nagj^on jól tudom, hogy ez rendkívül nehéz jelentőségű és súlyos probléma és legj^en bárki abban a kormányzati székben, mindenki egyaránt csak a terheit fogja látni ennek a kérdésnek. Könnyű megállapítani természetesen a diagnózist, de rendkívül nehéz a diagnózisra orvosságot találni akkor, amikor ilyen kötött gazdálkodással, ilyen kötött költségvetéssel fog legalább 20 esztendeig élni ez a nemzet, és itt utalok rá, hogy talán a fedezetlen bankjegykibocsátások kérdésénél jobb alkalom nyílt volna a valorizáció kérdésének megoldására. De ez az alkalom elmulasztatott. Ennek dacára módot kell teremtenünk és találnunk talán egy uj "amortizációs kölcsön alakjában, tehát oly módon, hogy áthárítsuk a későbbi nemzedékek vállára is az ebből eredő terhet, hogy az árvavagyon kérdését megoldjuk és a kisemberek tőkeképzésének útjában álló bizalmatlanságot leküzdjük az ügy érdekében. A valorizáció kérdését nem tartom közömbösnek a polgárság, a középosztály ' szempontjából sem. Ez is egy probléma, hiszen a középosztály ma a legsúlyosabb gazdasági válságban van. A megtakarított vagyon, az egyes kulturjelentősegü vagyontárgyak, amelyek a középosztály "birtokában voltak, mind veszendőbe mentek és itt vannak az igazi szociális nagy tragédiák. Pedig a középosztály kérdése nem jelentéktelen a nemzeti feltámadás szempontjából sem. Oroszországban t

látjuk, hogy onnan kiűzték a középosztályt. Állandó érintkezésben vagyok onnan menekült középosztálybeliekkel — úgyszólván az egész középosztályt kiűzték vagy elpusztították — és látom, hogy Oroszország ott áll, mint egy lomha tömeg és nein bir cselekedni, mert nincs meg az az ereje középosztály hiányában, amely fel tudná rázni ezt a nagy, 120 milliós néptömeget abból a rettenetes erkölcsi és anyagi válságból, amely átokként üli meg ezt az egykor virágzó birodalmat. v A középosztály a múltban is a nemzeti gondolatnak mondhatni ug3?szólván kétharmadrészben viselője volt. Nemrégiben olvastam Fraknói-