Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVIII. kötet • 1924. december 12. - 1925. Január 29.
Ülésnapok - 1922-357
A nemzetgyűlés 337. ülése 1924. ságban vannak az állampolgárok is. Ezt a lelki válságot nem tartom közömbös dolognak és azért emiitettem az előbb, hogy a lélektani megfigyelés helyes a magyar politikára nézve. Méltóztassék csak meggyőződni, mi folyik odakünn a lelkek meghódítása terén. Újra kezdődik az aknamunka a föld felett és a föld alatt mindenféle helyeken és mindenféle eszközökkel. Kétségtelen, sok jajjal és panasszal telítődik a közélet, s ha a lelkiismeretes politikus vizsgálja ezeket az állapotokat, látja a gazdasági súlyos helyzetet, látnia kell ezt a belső lelki válságot. Kétségki vül nagy gonddal és körültekintéssel kell ezeket, mint okozatokat, bizonyos okokkal összefüggésbe hozni, mert felületes bírálatnak tartom, ha ezekért a jelenségekért kizárólag a mindenkori kormányt okozzák, mert ezek a jelenségek okozatok, amelyek, legalább is csak ugy általánosságban véve, három nagy okkal vannak szoros kapcsolatban. Elsősorban a mai világgazdasági krízis az az általános jelenség, amely természetesen jelentősen érezteti a magyar gazdasági életben is hatását, a második pedig Trianon, az észbe, jogba és igazságba ütköző békeszerződés, (Helyeslés balközépen.) amely kimondhatatlan kataklizmát idézett elő Magyarország belső életének kialakulásában. Hiszen, ha csak azt tudjuk, hogy területünk 2 / 3-iészét elvesztettük, voltaképen egész termelésünk, egész fogyasztásunk adott premisszái megváltoztak, máról-holnapra megváltozott az egész gazdasági termelés lehetősége, a nyersanyagkérdés, a kereskedelem és ipar ; máról-holnapra önálló gazdasági egység lettünk, magában véve Trianon is alkalmas lett volna ezt a gazdasági súlyos helyzetet előidézni. Csak harmadik vonatkozásban lehet az emiitett jelenségeket^ kapcsolatba hozni a mindenkori kormánnyal. Én éhben a kérdésben is a legszigorúbb és legigazságosabb kritika alapján akarok állani pártunk eredeti pro grammjának megfelelően. Ha a mindenkori kormány ténykedéseivel akarjuk kapcsolatba hozni ezt a súlyos belső válságot, azt csak három vonatkozásban tudjuk tenni. Az első vonatkozás megitélésem szerint az, hogy nem volt elegendő ereje megakadályozni ebben a gazdasági kataklizmában a gazdasági hullarablók garázdálkodását (Ugy van ! Ugy van ! a balközépen.) és nem tudta biztosítani ezekkel szemben a megtorlást az egész vonalon. A második dolog, amellyel esetleg kapcsolatba tudom hozni, az, hogy az infláció kérdéséből kifolyólag nem tudtuk biztosítani kizárólag a nemzeti érdekek részére az infláció viszonylagos előnyeit s ahelyett, hogy ezek a viszonylagos előnyök, pl. a termelés előkészítését, befektetéseket szolgáltak volna, épen a túléleímesek birtokába kerültek. Voltaképen a tőzsdére jutott az egész összeg és ott sem idézett elő nemzeti vagyongyarapodást, mert végeredményben talán 90%-ban krízis lett az egész játék vége, csak egypár trezor helyezte biztonságba ennek a jelenségnek előnyeit a külföldön, biztos távolságban, hogy a magyar államhatalom adózási rendszere el ne érhesse. Kétségkívül van még egy harmadik jelenség is. Ez a harmadik jelenség az, hogy túlhosszu ideig kullogtunk gazdasági koncepciók nélkül az események után és nem volt elegendő erőnk kellő időben megfogni a NAPLÓ XXVIII. évi december hó 17-én, szerdán. « r >f) háborús nyereségeket. Az utána kullogást értettem arra, hogy a konszolidációnak kétségkívül kettős alapja van : a hitelélet és a gazdasági élet problémája. Hosszú ideig pénzügyi kormányzatunk csak az állami hitelélet problémájával foglalkozott. Való igaz, hogy a gazdasági konszolidáció alfája és feltétlen szükséges premisszája a korona, vagyis a pénzegység értékének stabilizációja, másodszor az állami gazdaság egyensúlyának helyreállítása. De szerintem ez az egész nagy regenerálási munkának csak egyik fele, mert kizárólag adópolitikával, mondjuk az adősróffal és kizárólag a takarékosság elvének alkalmazásával nem lehet biztosítani a konszolidációnak azt a fokát, sőt magának a koronának stabilizációját sem lehet állandósítani, mert feltétlenül szükséges, hogy ÍZ H dóalanyok necsak erősbittessenek, hanem ujabb adóalanyok teremtessenek. Kétségtelen tehát, hogy szükséges a mindenkori pénzügyi politikával kapcsolatban egy mindenre kiterjedő gazdasági politika, és ezt a gazdasági programmot, amely a gazdasági politikát lett volna hivatva irányítani, sajnos, hosszú ideig nélkülöztük. Tehát ezen hármas szempontból tudnám csak a mindenkori kormány ténykedését vonatkozásba hozni a jelenlegi súlyos helyzettel. Ennél a kérdésnél nem akarok tisztára a negativum terén maradni, hanem feltétlenül szükséges bizonyos pozitív programm megállapítása. A segítséget abban látom, hogy pótoljuk mindazt, ami itt még pótolható. Két vonatkozásban, sajnos, elmulasztottuk az alkotás lehetőségét. Ez a munkanélküliség és a valorizáció kérdése. Mindezt kapcsolatba hozom az infláció idejével. A munkanélküliség kérdésénél t. i. nekem meggyőződésem, hogyha mi a német példát követtük volna és a kibocsátott nagy bank jegytömegeket ugyanolyan módon használtuk volna fel a nemzeti termelés érdekében, miként az Németországban történt, ugy mi a válságban jobban tudtuk volna megállni helyünket. Beszéltem nemrégiben egy német szakemberrel, aki kijelentette, hogy ők rossz márkájukkal regenerálták egész vasúti kocsi-parkjukat, óriási befektetéseket eszközöltek, épületeket emeltek. Ez megcáfolja azt az itthon ortodox-elvként begyökerezett tételt, hogy a bankjegyből nem lehet aranyat csinálni (Egy hang balMől : Dehogy is nem lehet l) Bizonyos vonatkozásban igaz ez a tétel, mert hiszen a bankjegy-infláció magában véve már az aranyértéknek esküdt ellensége, de viszonylagos értékeket mégis lehet teremteni belőle és ezen viszonylagos értéket Németország meg is teremtette. Kétségtelen, hogy a közmunkák kérdése kihatással lett volna a munkanélküliség kérdésére is. A pénzügyminister ur beszédében rámutatott arra, hogy a költségvetésben sajnos, csak 10 millió aranykoronát tud befektetésekre fordítani és ezt ő sem nevezte egészséges állapotnak. Ezért mondom, bizonyos alkalmas időt elmulasztottunk, amikor az infláció viszonylagos értékeit biztosítani lehetett volna a nemzeti munka részére, mert ma a kötött költségvetés, a külföldi ellenőrzés, a takarékosság elvének feltétlen szükségessége megakadályozza azt, hogy az invesztíciók kérdésében más útra térjünk, mint a kölcsön kérdésére. A külföldi tőkék behozatala feltétlenül kívánatos és szerintem is nélkülözhetetlen jelenség, — majd rá is U
