Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVIII. kötet • 1924. december 12. - 1925. Január 29.

Ülésnapok - 1922-361

A nemzetgyűlés 361. ülése 1925. alább is egymilliárdos költségvetéssel kellene dolgoznunk. Egymilliárdos költségvetéssel kellene dolgoznunk abban az esetben is, ha teljesen figyelmen kivül hagyjuk az időközben itt bekövetkezett drágulást. Mert ha ezt a drágulást, amely ma körülbelül 50%-ra tehető, ügyelembe vesszük, akkor az életszinvonalcsökkeués 50%-ra tehető. Ha ezt a természetes drágulást figyelmen kivül hagyjuk, akkor megállapitható az, hogy Magyarország életszínvonalcsökkenése a békebelihez viszonyítva 25%; egy 25%-os életszinvonalcsökkenés akkor, amikor Franciaország és Belgium költségvetése a békebeli költségvetéseihez viszonyítva aranyban 160—180%-a a békebelinek, amikor Angliáé és Hollandiáé 200—220%-a a békebelinek és amikor a velünk szomszédos Ausztriában 8 és félmilliónál kevesebb lakosra majdnem 100 százalékkal magasabb: 1341 milliós költségvetés esik, akkor e mellett a kép mellett nem lehet máskép, csak szomorúsággal elhaladni. Én, t. Nemzetgyűlés, azt mondom, hogy épen az elmondottaknál fogva nem lehet elfogadni és nem lehet szó nélkül hagyni azokat a megjegyzéseket és érveléseket, amelyek legutébb ugy a sajtóban, mint a t. Házban már ismételten elhangzottak a személyi kiadásoknak' a közig-azgatási költségvetésben való túl- j tengése miatt. (Ugy van!) Az kétségtelen, hogy a közigazgatási költségvetésnek a személyi kiadások 55%-át emésztik fel, a dologi kiadásokra az államadóssági szolgáltatások levonása után alig marad 33%. Nem a személyi kiadások túltengése mutatkozik azonban itt — bár kétségtelen, hogy ezen a téren is további erélyes intézkedésekre van szükség —, hanem költségvetési keretünk olyan rettenetesen kicsiny, hogy a változhatatlan és redukálhatatlan személyi kiadásokon és az államadóssági szolgáltatásokon kivül dologi kiadásokra alig marad valami, alig marad valami arra, aminek segítségével az állani a maga állami és szociális, tulaj donképeni feladatainak meg valósítására képes lehetne. Egy dolog kétségtelen és ez az, hogy a személyi járandóságok abszolút számban semmiféle radikális létszámcsökkentéssel nem redukálhatok, itt csak emelkedésről lehet szó. Álllami tisztviselőink és alkalmazottaink a közbeeső időben bekövetkezett drágulást figyelembe véve alig kapják meg békebeli javadalmazásuk 30—33%-át. Mikor igy áll a helyzet, akkor azt kell megállapítanunk, hogy akárhány tisztviselőt fogunk elbocsátani, bármilyen radikális rendszabályokat fogunk alkalmazni, a fizetések kényszerű emelkedésénél fogva kétségtelen, hogy a személyi járandóságok abszolút számában csökkenés el nean érhető. A tisztviselői r tábor és a ne ni tisztviselői tábor egyaránt támadja a kormányt a személyi járandóságok beállított tételei miatt. A tisztviselői tábor kicsiiiyli a beállított számot, a másik tábor, az adózók tábora azt mondja: sok a tisztviselő, főleg sok a magasrangu tisztviselő. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon. — Csontos Imre: Természetes!) Nos t. uraim, az igaz, hogy sok a tisztviselő és abban egyetértünk, hogy ezt a létszámot a megmaradók érdekében feltétlenül redukálnunk kell, de alig több a tisztviselő, mint amennyi tisztviselőnek lenni kell, ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy ennek a tisztviselői létszámnak óriási megnövekedése egyedül és kizárólag a meneévi január hó 20-án, kedden. 139 kültek beözönlésének következménye, márpedig ezeknek a menekült tisztviselőknek eltartásával — én azt mondom — olyan szent adósság kötelezettségének viselése hárul erre a nemzetre, amelyet egyedül és a. maga egészében a tisztviselői társadalomra hárítani nem lehel, vagy legalább is igazságtalanság. Ki kell végre jelenteni a tisztviselők nagy száma miatt elhangzott támadásokkal szemben azt, hogy igaz, hogy több a tisztviselő csonka Magyarországon, mint amennyire ennek az országnak szüksége lehet, de alig több annál, mint amenynyit eltartani ez ország lakosságának szent kötelessége, szent kötelessége azokkal szemben, akik kezükbe vették a vándorbotot, s talán nem is célszerűen otthagyták imádott szülőföldjüket (Mozgás a jobboldalon.) és eljöttek ide csak azért, hogy magyarok maradhassanak. Ilyen körülmények között senki sem mondhatja azt, hogy ezek a beállított számok tiilnagyok, mert ha ebből a szemszögből vizsgáljuk ezt a kérdést, mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy minden adózó polgárnak erején felül kell áldozatot hoznia, ezekért az emberekért, (Mozgás a jobboldalon.) akik mindenüket, szülőföldjüket is elvesztették. A másik kérdéssel szemben, hogy sok-e a magasrangu tisztviselő, azt kell mondanom, hogy ez a kritika, amelynek a költségvetés általános indokolásában szintén nyoma van, ugyancsak nein állhat meg. (Petrováez Gyula: Ez nem áll!) Mindgyárt ki fogom fejteni, hogy miért. Bár tény az, hog*y ma az egyes ministeriumokban annyi a helyettes államtitkár, amennyi ministeri tanácsosnak kellene lenni és annyi a ministeri tanácsos, amennyi osztálytanácsosnak kellene lenni (Zaj a jobboldalon és a középen.), de t. uraim, ez végeredményben mindegy, mert egészen mindegy, hogy mi az elnevezése az egyes állásoknak — hacsak a méltóságos titulust nem sajnáljuk tőlük, azt a méltóságos titulust, amelyért tulaj donképen talán egyedül és kizárólag dolgoztak, mialatt éheztek; másról itt igazán nem lehet szó —, hiszen ha elővesszük a tisztviselők fizetésének megállapításáról szóló kormányrendeletet, ott látunk egy tabellát, amelyben megállapítást nyer az, hogy mivel a tisztviselők átlagban egy osztállyal magasabban vannak, mint amilyenben békében lennének, ennek folytán az eggyel alacsonyabb fizetési osztályt véve alapul, annak nem is 50%-át kapják, tehát tulajdonképen minden tisztviselő egy osztállyal degradáltatott. Ez a lényeg. Mert nem a rangosztály a fontos, hanem a fizetés, mert éhezik az állami tisztviselő, s ezen a ponton a békebeli állapottal való összehasonlítás a tisztviselőkre igen szomorú eredménnyel jár. Megállapítom és ismétlem, hogy a személyi kiadások hallatlanul alacsonyak, de ezeknek az alacsonysága még kirivóbbá teszi a dologi kiadások alacsony nívóját. Amikor a személyi kiadások 258,900.000 koronájához hozzáadjuk az államadóssági szolgáltatások 56 millió koronáját és a hadügvi kiadásokat, akkor a tulaj donképeni dologi kiadásokra alig marad egy pár korona. Ez az, ami egy rettenetesen szomorú kép, ez az, ami egész szociális és társadalmi életünknek elsötétülését jelenti, de a költségvetés is és a Népszövetség is azt mondja, hogy nemi lehet tovább. Nem lehet tovább, mert nem lehet tovább fokozni a közszolgáltatásokból eredő bevételeket és itt emelkedés szerény véleményem szerint tényleg alig 2ir