Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.
Ülésnapok - 1922-349
606 À nemzetgyűlés 349. ülése Í924. évi december hó ê-én, péntekért. gyűléseké]], sőt nyílt agyonbeszélés sem, csupán a lappangó pbstrukeióval kell állandóan küzködünk. Nem átallom bevallani, hogy a viszonyok még- sokkal elf ájultabbakká fejlődhettek volna a jelen házszabályok uralma alatt, aminőkké tényleg íejődtek, amivel azonban egyáltalán nem akarom azt mondani, hogy tehát tartsuk meg a mostani házszabályokat, mert hiszen ha eddig nem állott elő a szélsőséges elfajulás, nagyon könnyen előállhat azután. Mindezeket én csak avégből kivántam itt felhozni, hogy ráirányítsam a figyelmet arra az igen nagy mulasztásra, hogy akkoriban nem az 1913. évi u. n. Tisza-féle házszabályokat fogadta el a nemzetgyűlés, hanem visszanyúlt az 1908. évi, u. n. koalíciós házszabályokhoz, hogy rámutassak arra, milyen nagy vesztesége származott ebből a nemzetgyűlésnek és menynyivel üdvösebb munkásságot fejthetett volna ki a nemzetgyűlés, ha a közönséges józan emberi értelem logikája szerint az utolsó fejlődési etappe-ot teszi magáévá és nem nyúl vissza (így meghaladott régi álláspont felé. Nem akarom kutatni az okait és a magyarázatát ennek a mulasztásnak, de rá kellett mutatnom magára a mulasztásra, mert végeredményben mégis csak ez a mulasztás tette, lehetővé, hogy a parlamenti erkölcsök újból ennyire elfajuljanak. Annak a mai visszás helyzetnek, fő előidéző okát az előadottak szerint abban jelöltem meg, hogy a Nemzetgyűlés akkoriban nem a legutolsó, 1913. évi házszabályokat fogadta el, hanem egy régebbi relációhoz nyúlt vissza. A laza tanácskozási rendhez segítőtársul szegődött az a szellem, amely másik előidéző oka a mostani viszszás helyzetnek. Értem alatta a faji és vallási türelmetlenségnek és gyűlölködésnek azt a szellemét, amely eredetileg a proletárdiktatúra érthető visszahatásaképen állott elő, majd kitombolván magát, arra a jogosult feltevésre adott okot, hogy most már ezen a téren is teljesen normális viszonyok fognak érvényesülni, amelyek azonban az ujabb fejlemények mintha ujabb tápot szolgáltattak volna. Pedig legyünk tisztában azzal, hogy konszolidálóüasumuiak minden eddigi reményét, sőt a külföldnek felénk visszatérni kezdő bizalmát is súlyosan veszélyeztetné az, ha a faji és vallási gyűlölködés újból lobot vetne. Ezekkel a faji és vallási ellentétszitásokkal végre egyszer már teljesen le kell számolni. Az állampolgári jogegyenlőségről, a törvényelőtti egyenlőségről, a bevett és elismert vallásfelekezetek egyenjogúságáról és viszonosságáról, a vallás szabad gyakorlatáról vannak nekünk magasztos, szép törvényeink, amelyek alkotmányunknak diszei és közéletünknek drága kincsei (ügy van! Ugy van! a jobboldalon.) Ezek a törvények ma is érvényben vannak, nem elegendő azonban, hogy a törvények maguk érvényben legyenek, hanem éluiök kell azoknak a társadalom köztudatában is, minden egyes polgár lelkében is. Ez a társadalmi ^köztudat homályosult el, mintha a honpolgárok bizonyos rétegének lelkéből egészen kiestek, vagy legalább is elhalványultak volna ezek a nagy elvek, ezek a nemes eszmék, Vissza kell állítanunk azokat régi ragyogásukba, abba az egyetemes, általános, régi nagy tiszteletbe, amelyben kivétel nélkül mindenki részesitte azokat. És annál inkább meg kell ezt cselekednünk, mert az állampolgári jogegyenlőség és a fajok és vallások kölcsönös tiszteletbentartása nemcsak belső viszonyaink konszolidációjának szükségképeni előfeltételei, hanem tőlünk elszakított testvéreinkkel való lelki és kulturális összeköttetésünknek szoros kapcsai is. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Kapcsok, amelyek őket, akiket az erőszak egyelőre távol tart tőlünk, ellenállhatatlanul vonzzák felénk vissza. Ne lazítsuk tehát önkezünkkel ezeket a mindennél értékesebb, mindennél drágább kapcsokat. (Helyeslés a jobboldalon.) Ha sikerül a türelmességnek nemes szellemét újból helyreállítanunk, akkor egyszersmind visszaállítottuk egymás kölcsönös rábeszélésének már-már veszni kezdő nagy erényét, és ha egymás kölcsönös megbecsülése helyreáll, akkor megszűnik az a másik nagy akadály is, amely a parlament munkaképességét oly hátrányosan befolyásolja. Magam mutattam rá arra, hogy mig a józan önfegyelmezés utján haladó házszabályreform semelégséges egymagában a parlament munkaképességének állandó biztosítására, hanem szükséges ehhez az is, hogy újból bevonuljon ebbe a terembe egymás kölcsönös megbecsülésének szelleme. Ezzel azonban legkevésbé sem gyöngítettem a házszabályreform nagy fontosságát és azoknak a várakozásoknak a jogosultságát, amelyek ehhez a reformhoz méltán fűződnek. Ezt a reformot igenis sürgősen meg kell alkotni és át kell vinni az életbe, mert most már az a két nagy szempont sem érvényesülhet többé, amelyek annak idején régebbi viszonyaink között joggal voltak ellene vethetők a házszabályok szigorításának. Értem egyfelől Ausztriával szemben fennállott közjogi viszonyunkat, másfelől a nemzetiségi kérdést. Nagymagyarországon joggal vethette fel a hazafiúi aggodalom azt a kételyt, vájjon a megszigorított házszabályok nem fognak-e valamikor alkalmat szolgáltatni arra, hogy az osztrák befolyástól menekülni nem tudó valamely többség a nemzet életérdekeit elalkudja. A másik szempont pedig, amely ma már szintén nem aktuális, az az aggodalom volt, hogy megtörténhetik, hogy esetleg a magyar parlamentben nemzetiségi többség verődik Össze, erre az eshetőségre való tekintettel tehát tanácsosnak látszik megtartani a hézagosabb, fogyatékosabb házszabályokat, amelyek alig írnak elő valamelyes korlátozást a kisebbségekre. Bölcsen méltóztatnak tudni, hogy Ausztriával való közjogi kapcsolatunk mindenkorra szétszakadt és méltóztatnak tudni azt is, hogy nem magyarajku polgártársainkat, szinte az .utolsó szálig, de meg rajtuk kivül még három és fél millió tősgyökeres magyart is elszakítottak tőlünk a világtörténelem legigazságtalanabb és legerőszakosabb békeparancsai. (Ugy van! Ugy vein! a jobboldalon.) CsonkaMagyarországon tehát nem forognak fenn többé azok a szempontok, amelyeket azelőtt Nagymagyarországon joggal lehetett ellene vetni a házszabályok szigorításának. Egyáltalában nem látok egyetlenegy szempontot sem, mely ellene szólna a beterjesztett házszabályreformnak, ellenkezőleg, a szempontok egész seregét fedezem fel — és egyikre-másikra ki is tértem előadásomban —, amelyek sürgősen szükségessé teszik, hogy ezt a reformot megalkossuk. Minthogy pedig meggyőződésem az, hogy ez a házszabályreform teljesen biztosítja a szólásszabadságot és tartalmazza mindazokat a kautálékal, amelyek a kisebbségek védelme érdekében szükségesek, minthogy továbbá a mélyen t. ministerelnök ui* már illetékesen nyilatkozott abban a tekintetben, hogy a kormány legközelebb előterjeszti a választójog reformjáról szóló