Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-347

570 'A nemzetgyűlés 347. ülése 1924. évi december hő 3~án, szerdán. a szigorú, de helyes felfogáshoz megint visszatérjünk. Továbbá elfogadom a mai körülmények között is a vitának időbeli korlátozását — mondjuk röviden, a klotürt — olyan külügyi vonatkozású törvényjavaslatok tárgyalásánál, amelyeknek bizonyos határidő alatt kell tető alá hozatniuk, ha külügyi komplikációkat akarunk elkerülni. Ezt nem szükséges bővebben megindokolnom. Ami most már az egyéb, a rendes törvényhozási munkára vonatkozó klotürt illeti, egész nyiltan megvallom és egész nyiltan megmondom, hogy én azt elvileg nem perhorreszkálom. Elvileg egy szélsőséges demokratikus alapra fektetett parlamenti testületben azt igenis szintén szükségesnek tartom és azokkal a kautélákkal ellátva, amelyek elejét veszik annak, hogy a diszkusszió elnyomására lehessen vele visszaélni, elvileg ennek nem vagyok ellensége. A mai viszonyok között azonban ehhez szavazatommal nem járulhatok hozzá. Legyen szabad ezt röviden megindokolnom. Azokban az indokolásokban, amelyek a klotür mellett felhozattak, és magában a bizottsági jelentésben is rámutatnak arra, hogy a klotür elleni ellenszenvnek volt bizonyos jogosultsága akkor és addig, amikor és ameddig Magyarország Ausztriával abban a közjogi viszonyban volt, amely nem zárta ki, hogy egy hatalom, amely mást is, mint a nemzeti érdekeket, amely tehát idegen érdekeket is volt hajlandó szolgálni, magának mesterséges többséget teremthessen, és igy megtörténhetett az, hogy egy elszánt kisebbségre volt szükség, hogy a nemzeti jogokat, a nemzeti érdekeket súlyos sérelmek ellen megvédje. Ez az okoskodás átment a köztudatba. Nem akarom ezt az okoskodást birálni, nem akarom vizsgálni, hogy valóban ez-e a módja annak, hogy olyan veszélyek ellen, mint amilyenek akkor a közfelfogás szerint fennállottak, védekezzünk. Mindenesetre azok is, akik az én felfogásomat vallották az ellenzéken, ezt nem vitték odáig, hogy a technikai obstrukció lehetőségét akarták volna fentartani, sőt akkor ahhoz is hajlandók voltunk hozzájárulni,— valamint most is hozzájárulnánk — hogy az úgynevezett technikai obstrukció lehetőleg kizárassék, lehetetlenné tétessék, s csak a beszédes obstrukció lehetőségének akartunk egy ajtót nyittatni, de olyan ajtót, hogy igazán igen nagy elszántság, áldozatkészség, tehát nagyon komoly benső motivum kellett abban a kisebbségben ahhoz, hogy ezt a fegyvert alkalmazhassa. Ilyen korlátok között mozgott azoknak az álláspontja, akik a dualisztikus viszonyra való tekintettel — arra való tekintettel, hogy Magyarország nem birt a teljes függetlenség minden attribútumával — szükségesnek látták, hogy egy kisebbségi erőszakos akció számára, de ugy körülirva, hogy az előreláthatólag csak a legextrémebb esetben vétetnék igénybe, ajtó nyittassék. Most már, ha ez az érv áll, ha a teljes függetlenség hiányából vont érv egyáltalában alkalmazható, kérdem, nem szünt-e meg ennek az érvnek az alkalmazhatósága most ? Nincs-e a nemzet ma a függésnek sokkal súlyosabb, sokkal lealázóbb bilincseiben, mint amilyenekben volt az Ausztriával fennállott dualisztikus kötelékben ? Akkor két paritásos államnak és ezen államok kereteiben működő nemzeteknek egymástól való szorosan körülirt függése volt az, ami aggodalmat kelthetett. Mai helyzetünket fogja-e valaki az ország teljes függetlenségének nevezni ? Amikor itt a nemzetgyűlésen megalkottatott az úgynevezett detronizáeiós törvény, akkor akadtak, akik — megengedem, jóhiszeműen — elzarándokoltak Kossuth Lajos sírjához és koszorút tettek le annak talapzatára ezzel a felírással: »Győztél Kossuth Lajos!« Tisztelt Nemzetgyűlés! Ennél súlyosabb blaszfémiét Kossuth Lajos emlékével még senki el nem követett. (Igazi Ugy van! a jobbóldalon és a középen.) Abban a pillanatban, amikor nem a nemzeti akaratból származó, hanem kivülről ránkerőszakolt törvényjavaslatot szavazott meg ez a nemzetgyűlés; abban a pillanatban, amikor minden órában érezzük a trianoni járom súlyát ; (Ugy van! jobbfelöl.) akkor, amikor mi itt a nemzetgyűlésen tárgyalunk egy katonai javaslatot, amelyről maga az a kormány, amely benyújtotta, azt mondja, hogy tudja, hogy abszurditás, de igy parancsolt katonai bizottság, amely szerint kell eljárnunk, s amikor azután ezt a törvényjavaslatot a nemzetgyűlés letárgyalta, akkor eszébe jut annak a katonai bizottságnak, hogy ez nem elég, és módosítást kivan és a nemzetgyűlésnek újból elő kell vennie egy katonai törvényjavaslatot, amelyben azt, amit az imént megállapított volt, újból átdolgozza : akkor ilyen körülmények között azt mondani, hogy az ország a teljes függetlenséget élvezi, hogy ez az ország ma függetlenebb állapotban van, mint akkor, amikor Ausztriával dualisztikus kötelékben állott, ehhez valóban teljes vakság, a régi szólamokba való olyan bezártság kell, amely a függetlenség fogalmát nem tudja .már általánosságban felmutatni. Ma nincs ebben az országban, nincs ebben a nemzetgyűlésben frakció, amely a nemzeti érdekek ellenében idegen érdekeket szolgálna. De ki van-e zárva, hogy egyszer ilyen legyen ? Gondoljunk Lengyelország felosztásának történetére, gondoljunk azokra a befolyásokra, amelyeket a felosztani akaró országok a lengyel országgyűlésen maguknak szereztek. Ki van-e zárva, hogy ilyesmi minálunk előforduljon a mai viszonyok között, amidőn látjuk, hogy bizonyos agitáció folyik a külföldön, nem a, nemzet érdekében, hanem bizonyos frakciók érdekében, hogy azok ismét magukhoz ragadhassák a hatalmat a nemzetnél. Ez az érv, a teljes függetlenség hiányából levont érv, ha állott akkor, áll ma is. De tovább megyek. Én a magam álláspontját a klotürrel szemben, őszintén szólva, nem elsősorban erre az érvre alapitom. Az én kiinduló pontom más volt és más ma is. Én összefüggésbe hozom a többség jogainak feltétlen biztositását azzal, hogy legyen olyan választójog, amely biztosítja azt, hogy a többség valóban a nemzeti akarat őszinte kifejezője. Ezt pedig nem biztositotta sem az a választójog, amely a háború előtti időben fennállt és nem biztosítja a ma fennálló választójog sem. Mindaddig, amig ragaszkodnak a nyílt szavazáshoz, a választók nagy része nem azt választja meg akit ő akar, hanem azt, akit más valaki akar. Mindaddig, amig ez az állapot fennáll, nem tekinthetem a parlamenti többséget — lényegileg és valósággal formai jogát kétségbe nem vonva — a nemzeti akarat valóságos képviselőjének, és azért Junktim áll előttem, amelytől elállni nem tudok, az, hogy olyan választójog létesíttessék, amely biztosítja a választásoknak szabadságát és őszinteségét, amely biztosítja azt, hogy a többség a nemzeti akaratnak valóságos letéteményese. Ilyen többséggel, ilyen választójog alapján hajlandó vagyok a klotürt megszavazni, e nélkül nem. Igaz. hogy a bizottsági tárgyalások folyamán az igen t. ministerelnök ur kijelentette, hogy ő most, a készülőfélben levő választójogi javaslat vitájánál és határozathozatalánál is fentartja azt, amit a múlt nemzetgyűlésen a választójogi törvényjavaslatnál mondott, hogy a titkosság kérdését, amely tengelye az egész vitának, nem akarja pártkérdéssé tenni, és e tekintetben pártfegyelemtől nem korlátozott véleményszabadságot