Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-345

532 A nemzetgyűlés 345. ülése 1924. évi december hé 1-én, hétfőn. ezeket a képviselő urakat, méltóztasanak ezt a meggyőződésünket tiszteletben tartani és lehetővé tenni, hogy ez az itt előadott anyag magas színvonala vita tárgyává tétessék, hogy itt olyan magra« színvonalú vita. folyjék, mint annakidején folyt a régi országgyűlésen. Meg vagyok róla győződve, hogy ha ez a vita szenvedélyektől mentes, tárgyilagos, színvonalas lesz, egészen biztosan el fog vezetni oda, ahova eljutni akarunk, el fog vezetni azokhoz az anyagi rendelkezésekhez, amelyeket az előadói javaslat tartalmaz. Épen ezért vagyok bátor a javaslatot általánosságban, a részetes tárgyalása alapjául elfogadásra ajánlani. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon, A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Az ülést öt percre felfüggesztem. Szünet után. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) Elnök; Az ülést újból megnyitom. Folytatjuk a tanácskozást. Szólásra következik? Forgács Miklós jegyző: G-rdger Miklós! Griger Miklós: T. Nemzetgyűlés! Köztudomású tény, hogy ami a parlamentarizmust illeti, amelyben a múlt század első felének politikai harcosai a nemzetek ügyének panáceáját látták, annak ma már igen sürtm nem hivatlaii és. illetéktelen politikai bírálói sötéten szeretnek beszélni róla, azt hangoztatva, hogy nem fedi már az uj idők politikai alakulásának igényeit és teljesen érett arra, hogy a rokkant intézmények lomtárába kerüljön. Kétségtelen, hogy a parlamentarizmus ma sokfelé beteges nem az a kormányrendszer, aminek rajongói valamikor hitték és képzelték. Vannak országok, amelyeknek parlamentáris életére nyugodt lélekkel vonatkoztathatjuk Spengler szavait, aki az európai kultúra hanyatlását szemlélve a parlamentarizmusról igy nyilatkozott (olvassa): „Amint a XIX. században az angol királyság, ugy a XX. században a parlamentek lassanként ünnepélyes és üres színpadi játékká fognak válni. Amint Angliában a jogart és a koronát, ugy a parlamentben a népjogokat « fogják nagy ceremóniával a törvény előtt mutogatni, és pedig annál nagyobb gondossággal, minél kevesebbet jelentenek már". Megvallom, Spengiernek e megállapítása főleg a kisentente államait juttatja eszembe, amelyek valóban nem dicsekedhetnek azzal, hogy náluk a népjogok tiszteletben részesülnek és hosy a népjogok érvényesülésén épül fel állami életük. (Kiss Menyhért: Az előadó ur hivatkozott rájuk, mint mintaállamokra, a házszabályok tekintetében!) A demokrácia mint jelszó szerepel ugyan náluk, sőt az uj európai világ kialakulásában a demokrácia diadalát ülik, de a demokráciát csak azért emlegetik annyiszor és azért tisztelik annyi ceremóniával, mert a valóságban semmit sem jelent: Avagy nincs ugy? Tessék csak végignézni a prágai, belgrádi ós bukaresti parlamenti életet! Melyikben érvényesül a parlamenti alkotmányosság- és erkölcsi Felülről oktrojált alkotmány keretei között uralkodnak azok. akik a hatalmat a népjogok lábbaltiprásával szerezték meg. Ha végigtekintünk Európa összes parlamentjein, azt látjuk, hogy Angliát kivéve, jóformán nincs is a valóságban parlamenti élet. Oroszországban szétkergették a dumát, elűzték, megölték a cárt, hogy helyébe a cárinál sokkal korlátlanabb és kegyetlenebb deszpotizmust ültessenek. (Ugy van! jobbfelöl.) Olaszországban Mussolini az állami életnek uj formák között adott életet és lendületet, a népkép vilsel étnek csak a jus murmurandi, a mormogás jogát hagyván meg. Törökországban detronizálták a szultánt, de Bajadzíd óta soha szultánnak nagyobb hatalma nem volt, mint az uj köztársasági elnöknek, Kemál pasának, akit a demokratikus parlament választott ugyan meg, de próbálta volna csak meg nem választani! Spanyolországban a hadsereg, a tábornokok diktatúrája zavarta szét a frakciókra oszlott, önmagában tehetetlen parlamentet. Szóval ugy látjuk, hogy a parlamentarizmus, amelyről még nemrég hirdették, hogy a nemzetnek egyetlen alkotmányos és politikai életlehetősége, mindenfelé rombadől és átengedi helyét az egyéni és zsarnoki erőszaknak, a bolsevista vagy nacionalista diktatúrának. Annakidején népek és nemzetek az élet nevében döntötték meg az egyéni uralom diktatórikus formáit, ma ugyancsak az élet nevében emelik vissza trónra őket, mert nem akarnak a parlamentarizmus szép szeméért meghalni, mivel ugy látszik, vannak helyzetek, amikor jobb élni nélküle, mint béklyóiban sirba temetkezni vagy ezekkel terhelten viz alá merülni. Ezek előrebocsátása után fájó szivvel vagyok kénytelen megállapitani, hogy a parlamentárizanus nálunk is válságba jutott. (Igaz Ugy van! a baloldalon,) Pedig minálunk még aránylag fiatal intézmény, amelyet egy nagyszerű nemzedék vivott ki számunkra dicső szellemi harcokban és fegyverrel is a kezében a múlt század első felében. De fiatalsága, dacára is oly beteg, hogy szanálása a legjobb hazafiak gondjának a tárgya. (Ugy van! Jobbfelől.) És ha ezek után felteszem a kérdést: ujabb vagy régibb keletü-e a betegség, azt kell mondanom, hogy régi, szinte vele született. Miért! Évtizedek óta hiányzik nálunk a parlamenti intézménynek egyik életfeltétele, a parlamenti váltógazdaság. A parlamenti alkotmányos kormányzat nem birja el az örökegy kormányzópártot es a vele szemben álló örökegy ellenzéket. Egészséges parlamentarizmusról nem lehet szó ott, ahol a többséggel szemben nincs olyan kormányképes kisebbség, amely kormányzó többséggé lehet és azért az ellenzék is minden tényében érzi a rá váró kormányzati felelősség súlyát. Ugy a hatalmat kezelő pártnak, mint az ellenzéknek a hivatás változásának a lehetősége szabja meg a szükséges korlátokat. A kormánypártot korlátozza hatalmi túlkapásaiban és rászoríthatja arra, hogy a jogosult politikai követelések teljesítése elől el ne zárkózzék» az ellenzéket pedig visszatartás teljesíthetetlen követelések támasztásától. (Ugy van! jobbfelől.) Mindebből nyilvánvaló, hogy parlamenti életünk múltjában a válságoknak, a törvényhozói munka megakasztásának egyik főoka és a normális politikai fejlődés legnagyobb akadálya az volt, hogy a parlamenti váltógazdaság követelményeinek kielégítése szünetelt. Parlamenti életűnk betegségének másik — hogy ügymondjam — ikerforrása az, hogy egymást felváltó kormányaink szinte következetesen figyelmen kivül hagyták a haza bölcsének ezt az axiómáját: „A haza érdekében szükséges, hogy a választás mindenütt a bizalom tiszta kifolyása legyen". (Ugy van! d balközépen.) Nálunk a népképviselet az ország hangulatának, kívánságának és akaratának rendszerint csak formai kifejezője volt. A kor-