Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-335

200 A nemzetgyűlés 335. ülése 1924. tetett, most már abban a helyzetben vagyok, hogy megtegyem azt a lojalitási nyilatkozatot, amelyet önként akartam megtenni. Megteszem ezt azzal, hogy Őrffy Imre személyére vonatkozólag semmit sem mondottam, én csak tárgyilag véve foglalkoztam az esettel, anélkül, hogy csak alludáltam volna is arra, hogy ezt a cselekményt örffy Imre követte el. Sajnálom tehát, hogy t. képviselőtársam félreértette a felszólalásomat ós sajnálom, hogy már az első, a ministerelnök urnák adott válaszomban nem találta meg azt a reparációt, amelyet neki nyújtottam akkor, amikor kijelentettem, hogy most már megnyugszom, elfogadom, hogy visszaélés nem történt, tehát tárgytalan az e tekintetben felvett aggodalom. Természetesen ez a kijelentésem nem jelenti azt, hogy ezentúl is fel ne vegyem a harcot azok ellen, akik a házszabályreviziót felszinre vetették s a házszabályrevizióval a törvényhozás jogait véleményem szerint esorbitani akarják és szerintem a nemzet jogai ellen is cselekszenek, s nem jelenti azt, hogy azok közé ne álljak, akik szorgalmazzák a felelősségrevonást akkor, amikor majd erre a kellő hatalmunk meglesz. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: A belügyminister ur kivan nyilatkozni. Rakovszky Iván belügyminister : T. Nemzetgyűlés ! A tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat 7. §-a ellen elsősorban Kothenstein Mór t. képviselőtársam emelt különböző kifogásokat és nyújtott be határozati javaslatokat. Foglalkozom mindjárt az első határozati javaslatával, amely lényegileg nem tartozik ugyan ehhez a szakaszhoz, hanem a 9. §-hoz, minthogy azonban tényleg ennek a szakasznak szövege kongruens kell hogy legyen a 9. § szövegével, a módosítás benyújtása a jelen szakasznál indokolt volt. Arról van nevezetesen szó, hogy a 9. § szerint a választott törvényhatósági bizottsági tagokat a választóközönség háromévenként hat évre választja ; ezzel szemben az igen t. képviselő urnák az az álláspontja, hogy ne háromévenként hat évre. de kétévenként négy évre választassanak a választott bizottsági tagok. A számok és időközök mindig bizonjos mértékig önkényesek ; ha azonban azt kérdezzük, hogy bizonyos választott testület tagjai mandátumának idejét a lehetőség szerint hosszabbra vagy rövidebbre szabjuk-e, az én igénytelen nézetem szerint csak azt a választ adhatj uk, hogy igenis minél hosszabbra szabjuk a mandátumok idetét, ha túlzásba nem megyünk, annál nagyobb szolgálatot teszünk a közügynek és közérdeknek, még pedig két okból. Ezek a bizonyos választások, még ha csak autonóm választások is, mindig a politikai élet felkavarásával, nyugtalansággal és izgalommal járnak, és ezért talán helyesebb, ha minél hoszszabb időközönként merülnek fel ezek az izgalmat jelentő periódusok, ha minél ritkábban fordulnak elő ezek a közvéleményt nyugtalanitó választások. Autonóm testületeknél amellett pedig nagyon fontos a kontinuitás is. Egy olyan testületnek, amely konkrét ügyekkel foglalkozik, amelynek bizonyos, ha nem is nagyon mélyen szántó, de mindenesetre felületes szakismeretekkel kell birnia, ügyismerettel, az eljárás ismeretével, mindig veszedelme ós halála az, ha nagyon gyakran újul fel, ha tagjai nagyon gyakran változnak, mert hiszen épen a legfontosabb szakmunkát nem tudja akkor kellő alapossággal és kellő ismerettel ellátni. Az én kiindulópontom tehát az, hogy helyesebb, ha a két időköz között, a négy és hat esztendő között a hosszabbat, a hat esztendőt választjuk. Ez különben is régi tradició a magyar autonóm életben. Amióta választott autonómiák vannak, amióta választott tisztviselők évi november 13-án, csütörtökön. vannak, a ciklusok mindig hat esztendőből állottak, s a hat esztendő mindig két külön időszakra volt felosztva, úgyhogy a felújítás a választott tagok fele-fele részére háromesztendőnként történt. Semmi okot nem látok fenforogni arra nézve, hogy ettől a régi magyar hagyománytól eltérjünk s főleg azt in peius változtassuk meg. Most rögtön foglalkozom Eothenstein képviselő ur második határozati javaslatával, mert az is bizonyos mértékig általános természetű. Ezt a gondolatot különben, azt hiszem, Farkas t. képviselő ur is magáévá tette és foglalkozott vele. Ez a határozati javaslat azt kívánja, hogy a törvényjavaslatra vonatkozó végrehajtási utasitást a belügyminister ne adhassa ki a végrehajtó hatalomban gyökerező jogánál fogva, hanem ezt a rendeletet, mielőtt az kiadatnék, köteles legyen a közigazgatási bizottságban bemutatni _ és csak a közigazgatási bizottság szakciója után jelenhessék meg a rendelet. Én azt hiszem, hogy ha az angol parlamentben, ahol a speakernek, az alsóház elnökének, sokkal nagyobb és szélesebb hatásköre van, mint minálunk, egy hasonló javaslatot hozott volna valaki elő, az elnök megszakította volna a szónokot azzal, hogy a javaslat az alkotmány alaptételeivel ellenkezik. A törvényhozás a magyar alkotmány szerint a törvényhozó testület, jelenleg a nemzetgyűlés jogköre. A végrehajtás a ministerium, a felelős kormány jogköre, amely ezt a kötelességét a nemzetgyűlés, illetve a törvényhozás ellenőrzése mellett gyakorolja. Sehol a mi alkotmányunk a bizottságokat jogalkotás hatáskörével fel nem ruházta. Ha mi a nemzetgyűlés egy bizottságának azt a jogot adjuk, hogy az ő szankciójától váljék függővé egy végrehajtási utasítás kiadása, természetes, hogy ez a szankció bizonyos módosításoktól is függővé tehető. (Propper Sándor»: Hát bizottság í) A rendeletek kiadása annak a szankciójától sem függ, az is csak foglalkozhatik a rendeletekkel. Mihelyt egy bizottságot felruházunk azzal a joggal, hogy előzetes szankcióval lásson el bizonyos végrehajtási utasításokat, abban a percben ezt a bizottságot felruházzuk egy rendeletalkotó hatalommal, ez pedig az alkotmánnyal ellenkezik. Vannak ilyen rendeletkibocsátó választott hatóságok más alkotmányok szerint. így a francia alkotmány ismer ilyent; az angol alkotmányban is működött valamikor ilyen bizottság. Ezeket azonban természetesen a mi képviselőházunk előkészítő bizottságaival összehasonlítani nem lehet, annál kevésbé, mert hiszen nem is a törvényhozás tagjai ülnek azokban. Rámutatok arra, hogy ilyenféle rendeletalkotási jogot alkotmányunk nem ismer. Teljesen lehetetlenség egy ország ügyeit ugy intézni, ha a törvényhozás a végrehajtó hatalom prerogativáit el nem ismeri. Belátom, hogy mindenesetre súlyos és nagyon fontos jog az, amelyet alkotmányunk a kormányra ruházott, ennek ellenében viszont igen súlyos felelősséeeet is ruházott rá s teljesen oknélküli egy törvényhozásnak attól félni, hogy a végrehajtó hatalom ezzel a súlyos joggal visszaél, épen mert felelőssége olyan súlyos, s épen mert a törvényhozás többségének és akaratnyilvánulásának legszorosabb ellenőrzése alatt működik a kormány. Hiszen ha a kormány olyan rendeletet bocsátana ki, amely a törvénnyel vagy a törvényhozás akaratával ellenkezik, természetes, hogy a törvényhozás azonnal megbuktatná a kormányt. Ami magának a javaslatnak és a javaslat most tárgyalás alatt álló szakaszának intézkedéseit illeti, ezeket nagymértékben félre méltóztattak érteni. Az ellenzék igen t. szónokai abból a felfogásból indulnak ki, hogy itt van valami képzeletbeli módszer, amellyel a választókat min-