Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVII. kötet • 1924. november 04. - 1924. december 11.

Ülésnapok - 1922-330

A nemzetgyűlés 330, ülése 1924. évi november hó 5-én, szerdán. 7 mok hogyan tartják jónak vagy helyesnek e feltételnek az alkalmazását. A helybenlakás feltétele pl. Mecklenburgban a kommunális választójognál 3 hónap, Poroszországban; félesztendő, Hessenben szintén 3 hónap, Bajorországban, Badenben és Oldenburgban ugyancsak hat hónap. Van viszont több német állam, amely nem állapit ja meg a helybenlakás idejét, mint pl. Thüringia, viszont nem is követi az alkotmány utasítását, illetőleg nem követeli meg a kommunális Választásoknál az' egyesztendei / helybenlákást. Ebben a kérdésben tehát a minister ur nem hivatkozhatik külföldi példákra azzal a szándékkal, hogy a hatesztendei helybenlakást igazolhassa, mert, mint látjuk, a külföldi példák homlokegyenest az ellenkezőjét bizonyitják. De ezzel a javaslattal kapcsolatosan nem is lehet külföldi példákra hivatkozni. Egész Európában általános, egyenlő és titkos választójog, és mi még mindig ott tartunk, ahol tartottunk 1917-ben vagy 1914-ben, amikor megállapitható volt itt a törvényhozásban is, hogy csak Magyarország még mindig az a reakciós sziget, ahol a szükkörü választójog menedéket találhat. Európában minden évben minden uj névjegyzékben több a választók száma, és ott nem történik meg az. ami nálunk, különösen Budapesten megtörténik, hogy minden évben és minden névjegyzékben egyre kevesebb lett a választók száma. Például Angliában 1915-ben, a nagy választójogi reform előtt, 5 millió volt a választók száma. Az 1917-es reform felemelte 14 és félmillióra a mindkét nemre kiterjesztett választójoggal a választók számát; az 1924-iki kimutatás szerint pedig 45 millió lakosából 22 milliónak, tehát közel 50 százaléknak van választójoga. Hogy áll nálunk a helyzet, t. Nemzetgyűlési Hiszen ismétlés ugyan, de nem haszon nélkül való ismétlés, ha rámutatok arra, hogy minálunk hogyan és milyen mértékben lett az utolsó esztendőkben évről-évre kevesebb a választók száma. Mondom, rámutattak már többen erre, de én azt tartom, hogy nem lehet eléggé ismételni, hogy ezt a visszás, ezt a groteszk helyzetet a nemzetgyűlés elé tárjuk és ebből szűrjük le azokat a tanulságokat, amelyeknek utján haladva ezeknek a dolgoknak ismétlődését meg tudjuk akadályozni. A Friedfich-féle rendelet szerint Budapesten 468.207 lakosnak volt választójoga. A Bethlen-féle választójogi rendelet ezt a számot lecsökkentette 361.038-ra, tehát elég tekintélyes volt a csökkenés. Azután jött a WoHfMéfe városházi rezsim és az ennek ^ a rezsimnek szellemében készült választási névjegyzék, amely a 361.000 választóból csinált 311 ezret. Ha már most ennek a csökkenésnek minden körülményeitől eltekintünk — amiről különben itt már volt szó — és azt nézzük, hogy a hatéves helybenlakással hány budapesti lakossal lesz kevesebb a választók száma, azt látjuk, hogv a hatesztendei helybenlakás feltétele körülbelül 45.000 lakost fog kizárni a választójogból. Marad majd tehát mindössze 250 vagy 260 ezer választó, olyan szám tehát, amellyel igazán nem lehet becsülettel megállani a külföldi államok sorában. (Petrovácz Ovula: Több mint 25%! — Mozgás a szélsőbaloldalon. — Propter Sándor: Csak a Sörház ucca tagjainak kell megadni!) Ha az idáig való fejlődést nézzük, azt látjuk, hogy Budapest választóinak száma meglehetősen csekély mértékben szaporodott. 1914-ben 91.000 volt a választók száma, az 1915—16-iki felvételek szerint 145.000, 1917-ben pedig pontosan 165.971. Ha a kormány a háború tanulságait csak annyiban vonja le, hogy Budapest lakosságából mindössze 100.000 emberrel többnek ad választójogot, mint amenynyinek már 1917-ben volt, akkor ez nem fejlődés, rá sem lehet fogni, hogy fejlődés, hanem' igen szégyenletes, és — hozzátehetem — igen veszedelmes visszaesés is. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon) Nagyon veszedelmes már azért is, mert a hatesztendős helybenlakással ipari munkásokat fosztanak meg választói jogosultságuktól: ipari munkásokat, tehát olyanokat, akik politikai érettségükkel és a háborúban hozott áldozataikkal már régesrégen jogot szereztek ahhoz, hogy szavazatukkal beleszóljanak az ország és a főváros dolgaiba. Itt is csak megismételhetem, hogy a hatesztendős domieiliummal a kormány Wolff 1 képviselő ur városházi programjának ep-vik sarkalatos részét akarja végrehajtani. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Amikor Wolff képviselő ur az első közgyűlésen programot adott, — amiről szintén beszéltem már az elmúlt alkalommal —, azt mondotta többek között, hosry 0 jött-menteknek nem akarja megengedni, hogy a város dolgaiban mérvadók legyenek. (Propper Sándor: Nem jöhet mindenki Wolfenauból!) Sajnos, a dolog ugy áll, hogy azok az úgynevezett jött-mentek, akikre Wolff képviselő ur gondol, csak jönnek, de nem mennek. Azoknak lesz választójoguk, de nem lesz annak a munkásrétegnek, amely a belföldi vándorlásnak majdnem 100%-át alkotván, állandóan fluktuál. így minden különösebb utánszámitás nélkül meg lehet állapitani, hogy hatéves helybenlakás feltétele miatt kieső 40—45.000 embernek 99%-a az iparban dolgozó munkás lesz. Nagyon nyomatékosan és jóhiszeműen ajánlom a kormány és a minister ur figyelmébe, hogy gondolja meg a dolgot s változtasson azon az állhatatosságon, mondhatnám makacsságon és dacon, amellyel a hatéves domicilium mellett kitart, mert ha ezt nem tenné, akkor azt hiszem ennek nagyon kellemetlen és egyáltalán nem kívánatos következményei lehetnek. Ha a t. minister ur a mi figyelmeztetéseinkre a domicilium kérdésében nem akar hallgatni, talán fog hallgatni egy olyan valakire, akit ő mindenesetre tekintélynek ismer el, s akinek nemcsak a domicilium kérdésében, hanem a kormányzás és valamennyi más kérdés tekintetében elfogadja a véleményét és tanácsát: Tisza Istvánra. 1917-ben. amikor a választójog kérdése itt újra napirendre került, Tisza István kijelentette (olvassa): r „Szükségesnek tartjuk, hogy az ipari állandó munkásokra nézve elejtsük a domicilium kellékét". El is ejtették. (Halász Móric: Esrészen más dologról volt akkor szó !) Tisza István az állandó munkások alatt természetesen azokat értette, akik állandóan az iparban nyernek foglalkozást, és nem szakmunkásokra gondolt, nem betanított gépmunkásokra, vagy pedig napszámosokra. Amint akkor megállapittatott, azokra gondolt, akik állandóan az iparban nyernek keresetet. De mindezektől eltekintve, az indítványomban ajánlott félesztendő tulajdonképen nem félesztendő, hanem másfél esztendőnek felel meg, de sok esetben kettőnek is, vagy kettő és félnek. Mert hiszen a névjegyzékek készitése, amint tudjuk, egy esztendőt vesz igénybe, és^ a névjegyzékek mindig a következő évre é^vénvések. Aki tehát a választás idején az urnák elé jut,