Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVI. kötet • 1924. október 07. - 1924. október 30.
Ülésnapok - 1922-325
390 A nemzetgyűlés 325. ülése 1924. tett a mellett, hogy nekik tökéletesen mindegy, hogy a magyarság fennáll-e, Magyarország területi integritása megmarad-e, egyedül és kizárólag csak az ő gazdasági és szellemi váruknak: Budapest székesfővárosának megtartásához ragaszkodnak — kényszerit minket arra, hogy szemben a demokráciával, szemben az általános választói joggal és szemben mindazzal a nagyszerű jogi gondolattal és helyes elvvel, diseiplinával, amelyet elismerünk, hogy megvannak, politikai szempontból azt mondjuk, hogy: Budapestet mégegyszer ezeknek az embereknek mentsvárává és szellemi fellegvárává tenni nem lehet. (Propper Sándor: Milyen embereknek? — Lendvai István: Jehova népének! — Mozgás a szélsőbaloldalon.) Ha egy idegen bejön ide és ezt a fővárost végigjárja — jöttek ide Franciaországból és Angliából is —, ha megvizsgálja azokat a szociális intézményeket, amelyeket a régi rezsim alkotott — sokat alkotott, de ennek ott van a nagy súlya és vésze delmessége, hogy külföldi kölcsönnel alkotta és a háború bekövetkezése roppant nehézzé tette a külföldi kölcsönök kifizetését s az adók ezáltal borzasztóan felemelkedtek, de tény, hogy az ilyen alkotások egész sorozatát hozta létre a Bárczy- és Vázsonyiféle rezsim —, mondom, ha egy idegen, egy francia vagy egy angol megvizsgálja a mi intézményeinket, mindjárt szemébe ötlik azok külső megjelenése. Mert akár az összes iskolákat, amelyek különféle uccákban vannak felópitye, a kereskedelmi és népiskolákat és azok építészeti stílusát méltóztatnak megtekinteni, akár más intézményeket, amelyeket ez a rezsim alkotott, már a külsőségekben is meg lehet látni, hogy azokban semmiféle magyaros vonás nincs. (Propper Sándor: A mogendovid van rajtuk! — Zaj és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hát Lechner épületei!) Lechnernek volt egy stilusterve és szándéka; a kalotaszegi izlés és stílus alapvonalait össze akarta keverni az angol stilussal és ebből akart egy mixtumot megteremteni. Azok az epitkezések, amelyeket ö maga létesített, de különösen a többiek — most nem Lechner építkezésére gondolok —, egytől-egyig olyanok, mint amilyen Budapest volt abban az időben: nemzetközi, kozmopolitika. A zsidóságnak óriási beözönlése, gazdasági előnye, meggazdagodása, térfoglalása azt eredményezte, hogy Budapest építkezését is elzsidósitotta, kozmopolitává tette, ami természetesen nem is csoda, mert hiszen ez velejár gazdasági hatalmával De menjünk tovább. Ennek a városnak nemcsak épületeit, tereit és uccáit tették kozmopolitává, hanem kozmopolitává tették a nyelvét, a budapesti magyar nyelvet is. Méltóztassék csak rágondolni Szomori Dezsőnek „Szabóky Zsigmond Rafael" című darabjára, hogy ott a magyar nemes ur; milyen nyelven beszél. Ha ezt a nyelvet a magyar történészek, magyar tanárok és arra hivatott emberek magyar nyelvnek fogadják el, vagy olyan képződménynek, amely a magyar nyelv szelleméből fejlődött ki 1 , akkor azt mondom, hogy legyőztek és elvesztettem az igazságot. Kérdezzék meg a magyar nyelvtudósok közül akár Szinnyeit, akár bárki mást, sőt a szociáldemokraták közül is megjelölök egyet, akit soraikból kivetettek: Csizmadia Sándort, akinek nyelvérzékét tökéletesnek tartom — egyetlen arra hivatott tényező sem lesz, amely ezt magyar nyelvnek elismerné. Ez nem magyar nyelv, hanem zsargon, amelyben a városligeti évi október hó 24-én, pénteken. jaszszellem van, de amely a magyar néppel semmiféle közösségben nincs. A nyelv után méltóztassék megtekinteni' a magyar szindarabokat, magyar színpadi alkotásokat. Ha ma Budapesten magyar vonatkozású dolgot akarnak hallani... (Propper Sándor: Megnézik Kiss Menyhért darabját!) Nem kérem, hanem elmennek cigányt hallgatni, mert most már; csak a cigányok húznak még egy-egy régi magyar dalt némely vendéglőben, vagy kocsmában, de — sajnos — ezt is régen veszedelem fenyegeti már. Zerkovitznak, Bus-Feketének, s a többieknek alkotásai ugy a szinházakból mint a kabarékból és kávéházakból is ki fogják szorítani a magyar szellemet. (Mozgás a szélsőbaloldalon. — Meskó Zoltán: Kevesen vagyunk már magyarok!) 1918-ban a székesfővárosnál volt egy irodalmi pápai állás, amely oly hatalmas volt abban az időben, mint amilyen hatalmas a római pápa. A „Róma locuta, causa finita" elve volt ez irodalmi téren. Ezt baloldali képviselőtársaim is el fogják ismerni. Ez a budapesti' római pápa volt Ignotus, Veigelsberg Hugó, akinek fizetése volt, aki tanácsnoki állást töltött be, külön szobája volt és irodalmi tekintetben tanácsokat adott a székesfővárosnak. A székesfővárosnak vannak irodalmi és művészeti díjai is, ezek kiosztásánál is Ignotus felfogása érvényesült, annak az Ignotusnak felfogása, aki J , atmikor ez a rendszer megdőlt, jónak látta nem Budapesten maradni, hanem elvonulni Budapestről. (Propper Sándor: Tudta, hogy a Duna mély!) Igen t. Propper képviselőtársam, méltóztassék elhinni, hogy én, bár ismerem. Ignotus működését, nem tudom elképzelni, hogy őt ezért a Dunába süllyesztették volna. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, hogy fenyegető körülmények helyett inkább lelkiismeretének szavára hallgatott; az sokkal jobban zakatolt, mint a magyar nép felháborodása. T. Nemzetgyűlés! A székesfővárosnál talált tanyát a forradalom is. Nem arról van tehát szó, amire Vázsonyi Vilmos képviselő ür hivatkozott, hogy háborút üzentek volna a nagyés kisentente-nak, hanem arról, hogy igenis: a székesfőváros vette át a forradalom zászlaját. Amikor az Astoria forradalma megkezdődött, — amint ez most már Károlyinak „Egy egész világ ellen" című könyvéből és anas könyvekből is megállapítható (Meskó Zoltán: Az egész világ és a józan ész ellen!) — voltak napok és órák, amikor a vezetők kétségbe voltak esve és azt gondolták, hogy az egész forradalmat elvesztették. Ebben az időben, amikor a kétségnek, sikernek és bukásinak ez a hulláma dobta és csapta le ezeket a vezetőembereket, a székesfőváros vezetősége, tanácsa, polgármestere és szellemi vezérei voltak azok, akik beinvitálták az októberi forradalmat a városházára. (Pikler Emil: És Prohászka püspök is! Tessék a Katolikus Szemlét elolvasni abból az időből !) Ismerem. Hoick János eskette ott a polgármesteri díszteremben a Nemzeti Tanács megbízásából azokat, akik a forradalomra az esküt letették. (Propper Sándor: Talán ő is zsidó volt?) Nem, kérem, az más; velük tartott, de a többség az övék volt. A Nemzeti Tanácsnak 26 tagja közül 18 zsidó volt és ezek a legeszesebbek, legbátrabbak és a szereplésre leginkább hivatott egyéniségek voltak a zsidók között, úgyannyira, hogy ezért lehet azt mondani, hogy a felelősség legnagyobb része tulajdonképen a zsidó intellektuelle társaságot illeti',
