Nemzetgyűlési napló, 1922. XXVI. kötet • 1924. október 07. - 1924. október 30.

Ülésnapok - 1922-325

A nemzetgyűlés 325. ülése 1924. évi október hó 24-én, pénteken. 389 dapestnek fejlődését és rámutatott arra, hogy milyen különböző fajú népek adtak itt egymásnak találkát. Felsorolta ezek között a nemzetiségek között a görögöket, szerbeket, rácokat, tótokat, örményeket, cigányokat és mindenféle más európai «épeket, akik itten; találkoztak, egyet azonban kifelejtett és ez a zsidóság, holott erre tulajdonképen elsősorban rá kellett volna mutatnia. (Pakots József: mondta!) Én statisztikai adatokat fogok felolvasni arra vonatkozólag, hogy sem az örmények, sem a rácok, sem a tótok, sem a svábok olyan óriási számban nem vándoroltak ide be, mint épejL a keleti, a lengyel- és oroszországi zsidóság. Azt kell mondanom, hogy az a bevándorlási folyamat, amely körülbelül 100 esztendővel ezelőtt kezdődött és amely még- ma sem fejeződött be, az összes budapesti nemzetiség-ek között olyan óriási módon kedvező arányszámot biztosit a zsidóságnak, hogy ez minden politikust és gondolkodó embert bámulatba kell hogy ejtsen és mindenkid bizonyos igazságok megállapítására kell, hogy kényszerítsem Nézzük például a következő számot : 1720-ban 12.000 zsidó volt Magyarország területén» Azt hiszem, hogyha ma ilyen, vagy ennek megfelelő arányszámban volna meg a zsidóság térfoglalása Budapesten, akkor nem volna Magyarországon; és itt a parlamentben sem, aki elitélné és ne fogadná el ezt a törvényjavaslatot azért, mert antidemokratikus, és antiszociális. Nézzük azonban tovább ezt a szaporulatot. 1787-ben már 83.000, 1805-ben 130.000, 1825-ben 190.000, 1840-ben 242.000, 1850-ben 366.000, 1857-ben 467.000, 1869-ben 542.000, 1880-ban 624.700, 1890ben 707.500, 1900-ban 825.100, 1910-ben pedig 909.500 volt a zsidó felekezetű lakosok száma. Ezekben a kimutatásokban természetesen nincsenek benne a kikeresztelkedett zsidók^ akik ujabban lényeges számát teszik ki Budapest lakosságának. (Pakots József: Itt Budapesten?) Igen. (Pakots József: Azok nem zsidók! Akkor Kiss Menyhért is zsidó! — Lendvai István: Dehogy ! Tévedni tetszik !) Én a kommün alatt és a Károlyi-forradalom alatt is több katholikus lelkésztől kértem adatokat arra vonatkozólag, hogy a megnevezett időszakban milyen számarányban történtek ezek a kikeresztelkedések s ezek a lelkészek feltűnő nagyszámban adtak adatokat, amelyekből azt állapítom meg, hogy abban az időben igenis nagyszámban történtek kikeresztelkedések. Ezek sem ebben a statisztikában, sem Kovács Alajosnak a statisztikájában nem szerepeltek, holott szemben én azokkal a képviselőkkel, akik szabadelvű állásponton állanak, azt állítom, azt tartom és az a szent meg-győződésem, hogy igenis, a zsidóság nem felekezet, hanem faj. Ezt Vázsonyi képviselő «úrral szemben állítom, akinél a zsidóság történetében egy nagyobb egyéniség, D'Izraeli a nagy angol politikus, aki Lord Beaconsíield néven ismeretes, megállapította legutolsó könyvében, amelyet pályájának végén irt, hogy igenis, nem a vallás és nyelv teszi a fajiságot és nemzetiséget, hanem tisztán és kizárólagsa vérsejtek, s amikor ő akármilyen fontos diplomáciai kérdésben állást foglalt, sohasem tudta megtagadni a maga vérségi kötelékét. Ha Vázsonyi képviselő ur azon az állásponton A^an, hogy ő ezt meg tudja tagadni és a zsidóság szempontjából magát egynek találja az összes keresztény demokrata tömegekkel, íme, ott van egy világhírű ember, aki pregnánsa bb-, tökéletesebb kifejezője a zsidóságnak, s aki homlokegyenest ellenkező felfogást vall, De ellenkező felfogáson van maga a budapesti zsidóság is. — Én már voltam, olyan szerencsés felolvasni ebben a nemzetgyűlési teremben ezelőtt két esztendővel az indemnitási vita során az Egyenlőségnek azt a számát, amelyben az Egyenlőség, az októberi forradalom után, 1918-ban vezércikkben tiltakozott az ellen, hogy a zsidóságot felekezetnek tekintsék ; kijelentette, hogy ők magukat fajnak és nemzetiségnek tekintik és ragaszkodnak faji és nemzetiségi jogaikhoz. Ha tehát a zsidóság maga is így nyilatkozik, ha fajnak tekinti önmagát és nemzetiségi jogokat kíván magának, akkor nem lehet kételkednem abba_n, hogy a zsidóság legjobban tudja, hogy ő faj. Vázsonyi t. képviselő ur roppant szellemes mondással azt mondotta — amikor a régi, úgynevezett Vázsonyi-rezsim gazdálkodását védelmezte —, hogy ők 1918-ban a forradalom kitörése után a főváros törvényhatóságában és tanácsában nem üzentek háborút sem a németeknek, sem a franciáknak, sem a kis- és nagy-ententének. Ezt teljesen aláírom. Nem üzentek egy nagy hatalomnak sem háborút, ellenben hadat üzentek másnak. Nem a Vázsonyi képviselő ur személyében — mert az ő tragédiájára még rá fogok mutatni —, hanem hadat üzentek azok, akik őt körülvették, az a tanári és tanítói tömeg és azok a tömegek, amelyeik az egyes szabadkőműves páholyok szellemi vezetése alá tartoztak s akik olyan világnézetet képviseltek, amellyel megtagadták Vázsonyi Vilmost is. Ő nem üzent hadat, sőt herceg Windischgraetz-cel együtt elmenekült, mert Károlyi le akarta őt tartóztatni, ellenben az ő pretorianusai, hívei és fajtestvérei 98%-ban mind hadat üzentek a magyar alkotmányosságnak, a magyar jogszokásoknak, a magyar történelemnek és számtalanszor kellett hallanom, amikor Kunfi Zsigmond, aki a zsidó intellektuellek legtökéletesebb mintaképe és legzseniálisabb embere volt, azt mondta: „mikor magyar kérdésről van szó, bizonyos undorral tudok csak gondolni azokra, akik itt nacionalizmusról beszélnek". Ugyanekkor, ebben az időben és a későbbi időszakban is a Népszava, a szociáldemokraták lapja, amely akkor természetesen más szerkesztés alatt állott, számtalanszor irta, hogy „a kokárdás betyárok", a „hazaffyak" mindig két „ff"-el és „y"-nal — és minden igyekezete az volt, hogy mindazt, ami az egyházra, a nemzeti gondolatra vagy a magyar népi szokásokra vonatkozik, komikussá tegye. Ezeket a tényeket mi nem tudjuk elfelejteni. Ezek megtörténtek és emlékszem arra a vezércikkre, amely a forradalom után látott napvilágot, amikor néhány polgári lap még fogvacogva és dideregve meg mert jelenni, mert megengedték, hogy megjelenjék, mert nyomdájukat — sem az aranyközéputas zsidó nyomdákat, sem pedig az egészen keresztényi, lapok nyomdáját — még nem mind dúlták fel a kivezényelt munkások. Akkor irta a Világ cimű lapban Bíró Lajos, aki később külügyministeri államtitkár lett, hogy: Nekünk teljesen mindegy, hogy hogyan fogják a békét megkötni; minket nem érdekel Magyarország területi integritása, minket csak egy érdekel: Budapest sorsa. Budapest meg fog maradni, Budapest a mienk, Budapest a Duna partján elterülő város, amely gazdasági ós szellemi tekintetben a középeurópai zsidóság fővárosa. Ezt innen elhordani nem; lehet és mi csak ehhez az egyhez ragaszkodunk. T. Nemzetgyűlés! Bíró Lajosnak ez a felfogása, amely nyilt vezércikkben vallomást 59*