Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-304

72 A nemzetgyűlés 304. ülése 1924. kereskedelemügyi kormányzat iránt is bizalmatlansággal viseltetni. A vasúti tarifa, a vasúti gazdálkodás kérdésével pedig hogy állunk? — (Farkas István: Az egy jó üzlet!) Minthogy a kérdésben nem vagyok szakértő, ezzel sem akarok behatóbban foglalkozni, csupán egy dolgot emlitek fel. Régóta birtokomban van már egy levél, még a télen juttatták el hozzám Abonyból. Nagy elkeseredéssel irják a levélben a munkások, hogy micsoda állapotok uralkodnak pl. a vasúti állomáson. Meghatározott időben nyitják ki a pénztárt, s a vonat érkezése előtt 5 perccel lezárják; nem veszik figyelembe, hogy mennyi a jegyet váltani akaró közönség, hanem egyszerűen az ottani tisztviselő önkényétől, vagy elbírálásától függ, hogy mikor nyitja ki a pénztárt s a helyzet az, — t. i. Abony nem tudja munkásságát munkával ellátni, úgyhogy a munkásság hétfőn reggelenkint kénytelen más községekbe és városokba széjjel menni — hogy ilyenkor a közönség fele sem tudja a jegyet megváltani. Az emberek tehát, hogy le ne késsenek, jegy nélkül ugrálnak fel a vonatra s a kalauz aztán vagy duplán fizetteti meg velük a jegy árát, vagy a legközelebbi állomáson a csendőrség és rendőrség igénybevételével erőszakosan leszállittatja őket, amiből verekedés, hajbakapás és a munkásságra nézve mindenesetre csak kellemetlenség származik. Talán mégis csak illenék a kereskedelmi kormányzatnak ezen a téren is valami rendet teremteni, hiszen ezzel a jelenséggel, amit Abonyból irnak, nemcsak ott Abonyban találkozunk, hanem minden olyan állomáson, ahol a munkásság pénteken, szombaton vagy hétfőn vonatra ül. Nem mindig csak a tarifát kell emelni, hanem a közönség érdekét is védelmezni kellene. T. Nemzetgyűlés! Borzasztóan kárhoztatom azt a potyautasrendszert is, amivel széltében találkozunk a. vasúton. Szinte nevet az ember, amikor beül az elsőosztályu kocsiba. Akármennyi utas legyen ott, ki van zárva, hogy a kalauz találjon valakit, aki polgári jeggyel utazik. (Barthos Andor: Most vége lesz a szabadjegyeknek!) Legfeljebb egy jóvalutáju külföldi ember lehet az, aki rendes polgári jegyet váltva, utazik az I. osztályon, mert különben az I. osz tályu utasok mind potya jegyesek. A békeidőben is megállapítást nyert már, hogy az I. osztályú kocsikra fizetnek rá a legtöbbet a vasútnál. (Nagy Vince: Egy elsőosztályu kocsiban több képviselő van, mint a túloldalon! — Derültség balfelöl-) A II. osztályon is sok a potyautas, akiknek száma különösen a kurzuskormányzat óta szaporodott meg. (Rupert Rezső: Mert az Ébredők is potyajeggyel járnak!) De találkozunk az ilyen utasokkal a fővárosi villamosoknál is. Biztos tudomásom van róla, hogy százával adtak ki a villamosvasutak is potyajegyeket azoknak az embereknek, akik a kormány megbizásából spicliszolgálatot teljesitenek a szak- és pártszervezetekben. Ilyen gazdálkodás mellett természetes dolog, hogy deficittel kell végződnie a vasút vezetésének s igy megérthető az is, hogy hétről-hétre és hónapról-hónapra ujabb vasúti tarifaemelésekkel találkozunk. T. Nemzetgyűlés! Nem vagyok tisztában vele, hogy a tűzbiztonság kérdése melyik ministeriurn hatáskörébe tartozik. Egy alkalommal már foglalkoztam a kéményseprő-kérdéssel — ami akkor elég derültséget váltott ki és nagyon sok képviselő előtt komolytalan dolognak látszott — s ma megint kénytelen vagyok ezt a kérdést felvetni, mert ezen a téren a leghihetetlenebb rendszertelenséggel, anarchiával találkozunk. Hogy a tűzbiztonság kérdésével foglalkozzuûk, az ugy hiszem, elsősorban a vagyonos-osztály érdeke. évi június hó 21-én, szombaton. Nekünk munkásoknak nem éghet el egyebünk, legfeljebb kis kunyhónk berendezése és kevés ruhanemünk. Ellenben akiknek van fekvő vagy ingó objektumuk, ott nagy veszedelmet idézhet elő a tűz. Ha a városokban és községekben tüzesetek fordulnak elő, megállapíthatjuk, hogy azok 99%-a kémenytüzből ered, már pedig a kéményseprő-kérdés helyes megoldásával kéménytüzekből származó veszedelmeket is el lehetne hárítani. Kénytelen vagyok felemlíteni azt is, hogy a mesterek nem alkalmaznak kéményseprő-segédeket, vagy csak olyan kevés segédet alkalmaznak, hogy azok képtelenek ellátni, elvégezni azt a munkát, amelyre a tűzbiztonság érdekéből feltétlenül szükséges volna. Az alkalmazott segédeknek sem adnak kellő fizetést, hanem azt mondják nekik, keressetek ugy, ahogy lehet. így aztán az a szegény kéményseprőlegény — csak hogy keressen — nem a kéményt, hanem a kályhát meg a takaréktűzhelyet söpri, s ebből származik a sok kémény- és tetőtüz, különösen itt, Budapesten. Mint markáns esetet, megemlitem a legutóbbi Botond-uteai tüzet, amelyet az újságok ugy írtak meg, mintha az istennyila csapott volna be a házba és attól keletkezett volna a tüz, holott kéményégetés volt, amit már több mint öt éve elmulasztott a kéményseprő s amikor a kéményt égették, a koromtól éjjel kigyulladt a tető s ma a Botond-utca 15. számú ház lakóinak nagyobbik része, azok, akik a II. emeleten laktak, lakásnélkül vannak. Az esőzés következtében befolyt a viz, minden bútorukat ki kellett hordaniok, s hogy mikor jutnak a rendes kerékvágásba, szegények, maguk is szeretnék tudni. A kéményseprő-kérdés tehát, t. Nemzetgyűlés, a tűzbiztonság kérdése. Amikor a kereskedelemügyi minister úrhoz fordulunk, hogy tessék ezen a téren valami rendet teremteni, akkor nagy bölcsen küld a minister ur egy átiratot, amelyben azt mondja (olvassa): »F. évi április hó 28-án kelt beadványára értesítem a Címet, hogy az iparos és segéd közti viszony az 1884 : XVII. te. 88. §-a értelmében szabad egyezkedés tárgya lévén, a kéményseprő mesterek által fizetendő munkabérek felemelésének kérdésébe törvényes alap hiányában be nem avatkozhatom.« T. Nemzetgyűlés ! Ez igy, ahogyan meg van fogalmazva, nagyon szépen hangzik, mert az 1884-iki ipartörvóny hivatkozott paragrafusa tényleg igy intézkedik. Tudjuk azonban, hogy azóta az uj ipartörvény már felváltotta az 1884-iki ipartörvényt s tudjuk másrészt azt is, hogy az ilyesmi nem pusztán a munkaadó és munkás közötti bérviszony rendezését jelenti, hanem tűzbiztonsági ügy; a minister ur most mégis — hivatkozva e paragrafusra — egyszerűen kibújik kötelezettsége teljesítése alól és azt módja: nem akarok beleavatkozni. Pedig van egy ministeri rendelet — nem is olyan régen, azt hiszem két esztendővel ezelőtt kelt — amely azt mondja: »Megengedem a vármegyéknek és városoknak, hogy a kéményseprői díjakat a drágasági viszonyoknak megfelelően felemeljék, figyelembe véve a munkások fizetését is.« Tudniillik, hogy azoknak fizetését is emeljék. Már most, ha kiadatott egy ilyen kormányrendelet, mint ahogy kiadatott, ezzel élnek is sok városban és vármegyében. A helyzet azonban az, hogy ha fellebbezés formájában ez a határozat felkerül a kereskedelemügyi ministerhez, a határozatnak azt a részét, amely azt mondja, hogy »felemelem 100%-kal a kéményseprői díjakat, azzal a kikötéssel, hogy ugyanilyen százalékkal kötelesek a kéményseprőmesterek is^ munkásaik munkadíjait emelni,« ezt az utóbbi részt a minister ur nem veszi tudomásul. A legnagyobb értetlenséggel találkozunk ezen a téren. Én nem tudom, mi ennek