Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-304

A nemzetgyűlés 304. ülése 1924. körébe tartozik. Tapasztaljuk, hogy pl. a sport örvendetesen fellendült, és ma már hatalmas társadalmi akciók indulnak meg a sport fejlesztése terén. Senkisem gondol azonban arra, legkevésbé az államkormányzat, hogy ezzel szemben legalább a dalkulturát fejlesztené. A különböző sportintézmények talán még állami szubvencióban is részesülnek, (Rothenstein Mór : Például a boxolók !) azonban a dalárdák és dalegyesületek nemcsak, hogy állami anyagi támogatásban nem részesülnek, de még erkölcsi támogatást sem kapnak, ellenkezőleg, inkább hatósági üldözésekben van részük, különösen azoknak a munkásdalárdáknak, amelyek Petőfi költeményeit el merik nyilvánosan énekelni. Ha alapszabályt nyújtanak be, a ministerium nem hagyja jóvá, ha pedig alapszabály nélkül működnek valamely más társadalmi vagy munkástestület keretén belül, akkor pedig a rendőrség vagy a esendőrség és a szolgabiró tör rájuk, pedig Magyarországon a munkás dalkultura minden állami-, városi- és községi támogatás nélkül is ugy kifejlődött, hogy kijelentem : nincs az országnak más társadalmi rétegeiből alakult dalárdái között egy sem olyan, mint a munkásszervezeteké. Tisztelettel hajlok meg a hirneves Budai Polgári Dalárda előtt, amely nagy képességű dalárda, de ha figyelembe vesszük azt, hogy abban tanítók, tanárok stb. foglalnak helyet, mig a munkás dalegyesületekben fizikai munkások vannak, határozottan mondhatjuk, hogy a munkás dalkultura sokkal magasabb és a munkás dalegyesületek sokkal magasabb fejlődési fokot értek el, mint a polgári dalárdák. Csupán az a körülmény, hogy ezek munkásdalárdák, amelyek talán a munkásdalt inkább kultiválják, szerintem nem lehet ok és jogcím arra, hogy ezeknek útjába unos untalan akadályokat gördítsenek. A cél csak az lehet, hogy az embereket az ének, a dal kultiválására szoktassuk, mert a dal kétségtelenül finomitja, csiszolja a lelkeket, annak kultiválása bizonyos műveltségi fokot jelent és a modern társadalmi élet nem is létezhetik dalkultura nélkül. Az államnak is egjdk elsőrangú kötelessége tehát, hogy ezeket a dalárdákat működni engedje, azok működését elősegitse, ha már anyagilag nem is akarja, vagy nem is tudja őket támogatni. A kereskedelemügyi tárcával kapcsolatban kénytelen vagyok megint munkásügyekét előhozni. Törvényünk van arról, hogy béregyeztető bizottságokat kell felállítani és ennek ellenére ilyeneket még mindig nem állitottak fel. Egyes vidéki helyeken mégis automatice létesült egy úgynevezett, nem béregyeztető, hanem egyoldalú bérmegállapitó bizottság. A helyzet ezen a téren az, hogy — mint már emiitettem — a munkások gazdaságilag teljesen le vannak rongyolódva, és emiatt anyagi tekintetben nem ellenállóképesek. A munkanélküliség szintén hozzájárult ellenállóképességük megtöréséhez. Ezzel szemben a munkaadó társadalmi réteg gazdaságilag jobban sziíuált, természetes tehát, hogy inkább ellen tud állni a felvetődő munkásigényeknek. Ha a közszabadság szempontjából vizsgáljuk ezt a kérdést, a vállalkozók határozottan száz százalékkal jobb helyzetben vannak, mint a munkások. (Vanczák János: Oda nem meri beütni az orrát a rendőr!) Ez természetesen befolyással van a munkás gazdasági életére, és itt kapcsolódik bele a politikum a munkások gazdasági életébe. Mig ugyanis a munkaadók szabadon gyűlésezhetnek, szervezkedhetnek (Vanczák János: A munkások ellen!) és minden hatósági asszisztencia nélkül elhatározhatják pl. azt, hogy 10.000 munkást kizárnak a munkából, vagy hogy 10.000 munkás munkabérét 50%-kal leszállitják: addig a munkásoknak a legtöbb városífAPLO xxv. évi június hó 21-én, szombaton. 71 ban a hatóság jelenlétében tartott nyilvános gyűléseken inditványt sem szabad tenniök arra nézve, hogy, ha pedig a munkaadók nem hajlandók ezt meg ezt a minimális munkabért megadni, akkor sztrájkba lépnek. A munkáltatók kipárnázott ajtók mögött, minden rendőri asszisztenciától menten azt csinálhatnak, amit akarnak, szervezkedhetnek a munkások ellen, ezzel szemben a munkásoknak minden kis értekezletet, minden kis gyűlést be kell jelenteniök a rendőrségen; ha a rendőrség tudomásul veszi, akkor megtarthatják, ha nem veszi tudomásul, akkor nem tarthatják meg és abban az esetben legfeljebb kisebb számban elbújnak valahol és titokban megtartják az értekezletet, mert annyi eszük van, hogy azért összejönnek, akár tetszik valakinek, akár nem. Ilyen körülmények között természetes, hogy a munkások 100%-kal hátrányban vannak a munkáltatókkal szemben, ugy hogy ma már a munkáltatók egyoldalulag állapitjak meg a béreket és nincs kormány, amely azt mondaná, hogy ez pedig igy nem mehet, mert ez veszélyes. Mert hogy veszélyes, az kétségtelen és annak igen keseiü és szomorú példái állanak előttünk. Kiragadok a sok eset közül egy igen markánsat. Pécsett is megalakították pl. a munkáltatók az úgynevezett bérmegállapitó bizottságot, a munkások bevonása és megkérdezése nélkül. Most, ami a legszebb, ennek valami hivatalos szinezetet adnak, ezt valami hivatalos mázzal kenik be. Hogyan 1 Úgy, hogy ennek az órabérmegállapitó bizottságnak az élére állítanak egy aktív kúriai birót, aki Budapesten teljesít kúriai birói szolgálatot; minden héten szerdán leutazik Pécsre — az órabérmegállapitó bizottság minden szerdán tartja üléseit — és az ő elnöklete alatt állapítják meg a munkások órabéreit, anélkül természetesen, hogy a munkásokat megkérdeznék. Ennek a bizottságnak egyik ügyvezető titkára az iparkamarai titkár, tehát állami funkcionárius. Ennek az egyoldalú, ad hoc összeállított órabérmegállapitó bizottságnak annyiban hivatalos jellege van tehát, hogy egy aktiv kúriai biró áll az élén, mint elnök és egy iparkamarai titkár áll a titkárság élén. Tisztelettel felvetem a kérdést, ki bizta meg az iparkamarai titkárt és a ^ kúriai birót azzal, hogy a munkaadók oldalára állva, a munkaadók által összeállított órabérmegállapitó bizottságban vezetőszerepet játsszanak ! Ha már most a munkások nincsenek megelégedve a bizottság által megállapított bérrel, csak a rendőrség engedélyével tarthatnak gyűlést, ahol nem szabad hadakozniok az órabérmegállapitó bizottság bérei ellen, mert ha sztrájkkal fenyegetőznek, a gyűlést feloszlatják és másnap még eljárást is indítanak azok ellen a merész munkások ellen, akik fel mertek lépni és ilyen inditványt mertek tenni. Ez az állapot nem maradhat igy tovább. Amennyire veszélyes a munkaadói érdekeltségegyoldalú bérdiktaturája, épen olyan veszélyesnek tartom, ha egyoldalulag történik meg a bér megállapítása a másik oldal részéről. Szerintem a két érdekelt félnek a pártatlan államhatalom közbenjöttével kellene és lehetne ezt a gordiusi csomót megoldania. Ez válnék csak hasznára munkásnak, munkaadónak, államnak, iparnak és kereskedelemnek egyaránt. Ha pedig ez igy van — amint hogy nem lehet letagadni, hogy igy van — akkor miért nem érzi a kereskedelemügyi kormányzat szükségét annak, hogy ezt a törvényben lefektetett intézményt életre keltse és pedig oly módon és oly formában, hogy egyaránt meg legyen vele elégedve a munkaadó- és munkásérdekeltség^ is. A kereskedelemügyi kormányzat részéről e téren nem látunk semmi kezdeményezést, s csak természetes, hogy kénytelenek vagyunk emiatt a 11