Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-310

272 14 nemzetgyűlés 310. ülése 1924, évi július hó 1-én, kedden. ialanságából áttérek röviden a vigaszialanságnak egy másik területére, a mi külpolitikánkra. Ha valamiféle tartalmat keresünk a mt külpolitikánkban, akkor egyebet alig találunk, minthogy mindent megtettünk arr^, hogy a lehető legmesz szel b elmenjünk ; z előzékenységben a kisentente ta] szemî.en. (Úgy van! a balközépen.} Külkereskedelmi politikánk rövid vázolása is bizonyítéka annak, hogy egészséges és normális külpolitikai kapcsolatot azokkal az államokkal, amelyekkel lehel ett volna, nem igyekeztünk gazdaságilag alátámasztani. Andrassy Gyula itt tebbször kilejtette, hogy a mi külpolitikánkat nem a szomszédos államokra való kapcsolatokra, amelyek ellenségeink, amelyek a mi ellenségeink, hanem szomszédaink szomszédara kellett volna alapítani. A mód meg volt reá, hogy az ilym külpolitika alá gazdasági bázist csúsztassunk, elsősorban külkereskedelmünk irányitásával. Ezen a téren, amint kifejtettem, semmi sem történt. De amiként az organizációnak és a reorganizációnak hiánya jellemzi pénzügyi politikánkat, ugyanez jellemzi külpolitikánkat is. Meg ha akceptáljuk is azt, hogy a kormánynak nem volt módjában határozottabb külpolitikai irányt inaugurálnia, akkor is legalább külpolitikai képviseletünket kellett volna megorganizálnia, és olyanokra bizni, akik az ország érdékébjn valamit tudnak tenni. (Lendvai István: ,Meg kellene az agyvelőket szanálni egy kicsit !) Épen arra a helyre, ahol a U g többet lehetett volna cselekedni az egészségesebb magyar külpolitika érdekeben, pl. Rómába olyan embert helyeztek, akitől, őszintén megvallom, semmit sem várhatunk. A legerősebb emberünket kellett ví.lna R; má a küldeni, a legerősebb diplomatánkat kellett volna Mussolini mellé tenni. Ehelyett külügyi képviseletünk ebben az országban, amelyből külpolitikánk a jövőben ki fog indulni, sajnos a legteljesebb siváiságot, a legaagyobb tehetetlenséget mutatja. (Lendvai István: A fascistakat kalandorodnak nevezie! Milyen szimpátiát váltott ez ki! Ha a szociálpolitikát nézzük, a politikának azt a harmadik ágát, amelyen az országnak egész politikája alapul és amelynek terén lehetett volna cselekedni és teremteni, ugyanezt a sivárságot látjuk. Élénk világot vet a kormány szociális szellemére az, hogy a minister elnök ur az ország leggazdagabb emberének érdekében tartotta helyesnek a biróságnál közbelépni. A bíróságnál való közbelépést csak egy dolog indokolhatja : a kisember védelme. Ha a kisember védelmében szól valaki vagy hivja fel a birói fórum figyelmét, bár ez is szabálytalan dolog, ezt még el lehet nézni. Azonban igen szomorú világot vet az ország szociáliis szellemére, hogy épen a leggazdagabbak érdekében történik ilyen, még pedig eredményes közbelépés. Szociális problémáinknak legsúlj-osabbja a tisztviselőkérdés. Meg kell állapítani, hogy ezt mint problémát a szanálásból Koránja pénzügyminister ur egyenesen kifelejtette. Két módon lehetett volna szerintem a tisztviselókérdést helyes vágányra hozni. Az egyik az, ha a pénzügyminister ur annak idején idejében fait accomplit teremt és olyan mértékre emeli a tisztviselők fizetését, amely megfelel az általános európai nívónak és a létminimumnak, azután pedig a szanálásban illetékes fórumnak azt mondja, ezt meg kellett tenni a tisztviselő-osztály erkölcsi, szellemi és fizikai fentartása érdekében és meg kellett tenni a szanálás sikere érdekében is, hogy a korrupció megakadályoztassék. De ugy is meg lehetett volna oldani a kérdést, ha a kormány ragaszkodott volna ahhoz, hogy a tisztviselők szanálása céljára bizonyos többletet kapjunk a külföldi kölcsönhöz. Szentül meg vagyok győződve róla, hogy ha Kállay pénzügyminister ragaszkodott volna ahhoz, hogy megadjuk a normális fizetést a mi tisztviselőinknek és ezt az álláspontot törhetetlenül képviselte volna, a népszövetség, amely szociális intézménynek mondja magát és annak illetékes fórumai feltétlenül beleegyeztek volna abba, hogy 250 millió helyett mondjuk 300 millió aranykoronát kapjunk. (Kállay Tibor: A tisztviselőket évente kell fizetni!) Ezt tudom, minister ur, teljesen tisztában vagyok vele, arra is megfeleltem már, hol kellett volna keresni elsősorban ezt az összeget, a jövedelmi adóban. A minister ur a jövedelmi adót nem reformálta idejében, hanem csak most, a külföldi kölcsön nyomása alatt. A jövedelmi adóval tetszett volna, miként Európában szokás, megfogni azokat a jövedelmeket, amelyekbql még ki lehet valamit préselni Szakács Andor : És a felesleges hivatalokat megszüntetni !) A minister ur kilátásba helyezte annak idején a jövedelmi adó reformját. Kérdem, miért nem csinálta meg idejében? (Kállay Tibor: Nem kell azt reformálni ! Végre kell hajtani !) Miért nem hajtotta végre a minister ur? (Kállay Tibor: Végrehajtottuk!) Mert rossz volt az organizmus. A pénzügyminister ezen nem segitett. (Kállay Tibor : Dehogy nem !) A pénzügyminister przgrammal jött, amelyben azt mondta, hogy elsősorban a pénzügyi igazgatást akarja rendbehozni. Kérdem a minister úrtól, hol vannak a pénzügyi igazgatás reformjának eredményei ? (Kállay Tibor : A mai szervezet, a mai helyzet sokkal jobb, mint amilyen volt. Ez az eredmény.) Ezt azonban a minister urnák számokkal és érvekkel kellene bizonyítani. (Kállay Tibor : Mindenki látja, csak az nem, aki nem akarja !) Szomorú igazgatás az, amelynél kétszerte több adót tudnak behajtani, mint amennyi az előirá^*zatban szerepelt. Ennyire nem tudnak kalkulálni, még pedig elsősorban az organizáció hibás volta miatt. Anélkül, hogy tudnának róla, egyszer csak konstatálják, hogy kétszer annyi adó folyt be, mint amennyire számítottak. (B. Korányi Frigyes pénzügyminister : Ki mondja, hogy nem tudunk róla ? Nagyon is tudunk !) Akkor miért nem mondták meg a minister urak ezt idejében ? (Lendvai István : Ez talán egy kis ravaszság volt !) És ha igaz az, amit itt Buday t. képviselőtársam mondott, hogy a főbiztos maga is kevesli a mi tisztviselőink fizetését, ez csak bizonyíték arra, hogy ha kellő időben és kellő eréllyel léptek volna a különböző pénzügyminister urak a tisztviselők érdekében sorompóba, feltétlenül lehetett volna még a külföldi kölcsön keretében is bázist találni erre. (Kállay Tibor : Itt a fizetőképesség a fontos és semmi más !) Az már csak kisebb hibája a tisztviselőkérdés megoldásának, hogy még ezeken a szűk kereteken belül sem érvényesül a kellő szociális szellem, meggondolás és belátás. Én nem sokallom a magasabb rangú tisztviselők fizetését egyáltalán és a minister urakét sem, tudom, hogy alapjában véve ez is kevés. De ahol a kisebb emberek létminimumát nem tudják biztosítani, ott elsősorban a kisemberek fizetésének javítására kell a fősúlyt hehœzni részint azért, mert ez a tömeg, részint mert ott már az élet rovására lealkudni nem lehet, harmadsorban pedig azért, mert önfeláldozást és önmegtagadást inkább és jogosabban elvárhatok a magasabbrangu tisztviselőktől, mint a kisebbektől. Azonkívül van még egy szempont. A magasabb tisztviselők között igen sokan vannak, akiknek magánvagyonuk is van, a kisebb tisztviselők azonban ebből élnek és ezeknek a fizetéséből való minden krajcárnak az elvonása életük, erkölcsük, jövőjük és gyermekeik rovására megy. Minimális forma szerint száz százalékban kellett volna a kisebb fizetéseket megállapítani a bérparitáshoz képest, mert hiszen ez a 100% sem jelent igazi 100%-ot. Hiszen az iparcikkek terén 150 — 200%-nál tartunk, tehát tulajdonképen a 100% sem jelent többet, mint 50%-ot.