Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-310

A nemzetgyűlés 310. ülése 1924. évi július hó 1-én, kedden. 271 meg lógjuk szüntetni, illetőleg lecsökkentjük. A mi tevékenységünk a legnagyobb határozottsággal arra fog törekedni, hogy az egész adórendszer egyszerűsítését megvalósítsa és ezt a célt azzal fogjuk elérni, (Dénes István : Egészen bizonyos, hogy nem Kállay mondta !) hogy adókat, amelyek jelenleg különállók, összeolvasszunk, másokat szélesebb alapra helyezzünk és végül a mostani kivetési és beszedési eljárás átalakítása utján. A kivetést szélesebb alapra helyezni, a rendszert leegyszerüsiteni, az adómentességeket csökkenteni : ez ä mi feladatunk.« (Griger Miklós : Egy ellenzéki politikus mondhatta ! — Dénes István: Ezt ExnerKornél mondta. Egészen bizonyosan, csak parlamenten kivül álló ember mondta.) Ez meglehetősen egyszerű pénzügyi programra. Ebben a három mondatban foglalja össze az illető politikus a maga pénzügyi programmját : a kivetést szélesebb alapra helyezni, a rendszert leegyszerűsíteni, az adómentességeket csökkenteni. \Én azt hiszem, hogy a túlsó oldalon nagyon hajlanak a t. képviselő urak, elsősorban talán a minister urak arra, hogy az illetőt gazdasági analfabétának és gazdasági baromorvosnak nevezzék, (B. Korányi Frigyes pénzügyminister : Ellenkezőleg !) annyira egyszerű és primitív, majdnem parasztinak mondható ez a programm. (Lendvai István : Biztosan Berky mondta ! — Derültség a balközépen.) Ez a E

énzügyi programm a fascista pénzügyministernek, e Stefaninak a programmja. Röviden össze akarom foglalni az olasz pénzügyi programm lényegét, hogy lássuk mi az, ami nálunk hiányzik. Mert hiszen végeredményben az, hogy Olaszország győztes állam, mi pedig levert állam vagyunk, (Lendvai István : Levert államban is kell okos embereknek lenniök !) nem változtat azon, hogy Olaszország majdnem ugyanolyan nehéz pénzügyi helyzetben volt a fascistä-rendszer uralomrajutásakor, mint mi. Mikor a fascisták átvették az uralmat, négy milliárd lírás deficittel dolgoztak és ez a négy milliárd lírás deficit annyira állardó volt, hogy 1922. tavaszán, tehát a fascisták uralomrajutása előtt a költségvetési előadó azt mondta, hogy ezen változtatni nem lehet, ebbe bele kell törődni, ezzel számolni kell. És akkor jöttek az olasz gazdasági analfabéták és De Stefani ezzel az egyszerű, primitiv programmal. (Dénes István: Melyet szórói-szóról Nittitől vett át!) Hogy ennek a programmnak mik az eredményei, arról akarok most röviden beszélni. Ez a reform lényegében a következőkben állott : Az egyenesadók száma tízről leszállították négyre. Ezek az alap-adók: a jövedelemadó, a földadó, a házadó és a pótlási adó. (Dénes István : Hát a forgalmi adó nincs meg?) Egyenesadókról beszélek t képviselő ur! (Derültség jobbfelői.) Tudvalevőleg az nem tartozik az egyenesadók közé! (Lendvai István : Náiunk nagyon görbe-adók vannak ! — Dénes István : A kincstári haszonrészesedés is az egyenesadók közé van felvéve!) Ezek közül az adók közül elsősorban — ami természetes és magától értetődő dolog — a jövedelemadót vették ki és az egész egyenesadó-rendszert a jövedelemadóra építették fel. A jövedelemadót normális, egészséges, progresszív alapra fektették és módot adtak az egyes adóalanyok személyi viszonyainak kellő mérlegelésére is (Gtriger Miklós : Ugy van ! Ez fontos dolog !) Az apró kis illetékeket eltörölték, mert ott egy óriási nagy labirintus volt, és ahelyett behozták az általános forgalmi adót Az általános forgalmi adóra szintén nagy súlyt helyeztek és szintén igen szép eredményeket értek el vele. (Dénes István : Elég szomorú !) A másik nagy reformlépés az volt, hogy eltörölték az adómentességet. Saját tapasztalataim alapján, nemcsak írásból, tudom azt, hogy kiszámíthatatlan Olaszországnak az a pénzügyi nyeresége, ami a különböző kisebb-nagyobb adómentességek eltörléséből az államnak jut. Az adómentesség legtöbbnyire kortesszolgálatok jutalmazására szolgált a múltban Olaszországban, és többnyire a kapitalizmusnak — nemcsak Olaszországban, hanem nálunk is és mindenütt — egyoldalú lavárizálását jelenti. Az olaszok ezt a rendszert egyszerűen eltörölték. De talán ezeknél a reformoknál is sokkal fontosabb az, amit az adóigazgatás reformjával tettek. Az adóigazgatásban az olasz kormány — egyáltalán organizáló kormány, amilyennek minden olyan kormánynak lennie kell, amely gyökeresen szakit az azelőtti politikával — tudatában volt annak, hogy az adóigazgatásnak hatalmas, átfogó reformja nélkül az olasz pénzügyeket és az olasz államháztartást rendbehozni nem lehet. Először egységesítették az adóigazgatást, másodszor helyes decentralizációt hoztak be. Ennek a reformnak részleteivel nem akarok foglalkozni, de hivatkozom arra, hogy magának Stefaninak beszámolója szerint is a legtöbbet az adóigazgatásnak és jövedelemadónak köszönhetnek Olaszország mai igazán abszolút kielégítő pénzügyi helyzetében. Már emiitettem, hogy a vámpolitikában — annak ellenére, hogy az államháztartás rendbehozatalára ilyen nagy súlyt helyeztek — egészséges és mindenütt másutt természetes szociális szempontokat és szociális szellemet vittek be. A jövedelemadók alanyait pedig kiterjesztették másfél millióval. A jövedelemadót tehát nemcsak, hogy reformálták, hanem ezt az adót olyan adóalanyokra is kiterjesztették, akik jövedelemadót addig nem fizettek és igy az adóigazgatás, a jövedelemadó reformja mellett, ez az a harmadik alapreform, amelyre az egész olasz pénzügyi politika felépült. Egészben véve és röviden tehát az olasz pénzügyi reform organizatorius reform. Ami mármost az államháztartás rendbehozatalát illeti Olaszországban, röviden megemlítem, hogy az első nyolc hónapos fascista pénzügyi igazgatás mellett a 4 milliárdos deficitből egy" milliárdot ledolgoztak. A következő, tehát az 1923—24-es gazdasági évben idáig az a helyzet, hogy mindössze 150 millió lira az államháztartás deficitje. Röviden el lehet tehát mondani azt, hogy az államháztartást ez olasz pénzügyminister rendbehozta. Tévednénk azonban, ha azt képzeinők, hogy ezzel aztán az olasz kormány megelégedett. Legjobban bizonyítja azt a nagy stílust, amelyben az olasz fascista pénzügyi politika mozog, az, hogy a takarékosság elvének érvényrejuttatásával, az ál amháztatás formai rendezésével össze tudták egyeztetni a legnagyobb szabású befektetési politikát is. Túlságosan messze vezetne, ha én ezeknek a befektetéseknek ismertetésébe bele akarnék menni s azért a részleteket iti elhagyom és visszatérek megint a mi pénzügyi politikánkra s hangsúlyozni akarom, hogy ha a mi pénzügyministereink annak idején az adóigazgatást és a pénzügyi igazgatást hozták volna rendbe, ha adórendszerünk alapjává a jövedelemadót tették volna, ha az általános valorizációt — nemcsak a hitelek, de az adók valorizációját is — behozták volna, akkor nekünk nem lett volna szükségünk most már külföldi kölcsönre. (Ugy van ! a balközépen./ Sajnos azonban, a mi aggodalmaink, a mi érveink hiába hangzottak el, meg sem próbálta senki, hogy azokkal szembeszálljon. Hozzáteszem még azt, hogy a tisztviselői kérdés normális megoldása szintén beletartozik a pénzügyi reformba, mert hiszen épen az az óriási korrupció, amely elhatalmasodott a tisztviselői osztályban, akadályozza meg azt, hogy nem lehet az adót olyan igazságosan és olyan teljességben behajtani, mint ahogyan kellene. (Ugy van ! a balközépen.j T. Nemzetgyűlés ! A pénzügyi politika vigaszNAPLÖ xxv. ÍV