Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-310

248 A nemzetgyűlés 310. ülése 1924. évi július hó 1-én, kedden. sát. Megvádol tehát minket a minísterelnök ur azzal, hogy népszerű dolgokat nem merünk felhozni és fejtegetni, politikai számitásból nem adjuk meg a népnek a szükséges felvilágositást. T. Nemzetgyűlés ! Én ezt a vádat nem fogadhatom el. Nem togadnatom el különösen a mi pártunkra, a 48-as kisgazda és polgári pártra nézve. De általában az egész ellenzékre nézve sem állhat meg ez a vád. Mi azt, amit mondunk, komolyan mondjuk és érezzük; komolyan mondjuk, hogy a kisebbrangu tisztviselőknek, közszolgálati alkalmazottaknak és közszolgálati munkásoknak csekély a fizetése, hogy azon segiteni kell, hogy itt javításra szorulnak a dolgok Komolyan mondjuk és politikai és lelkiismereti felelősségünk teljes tudatában hangoztatjuk azt is, hogy a kisemberek túl vannak terhelve, hogy ez tovább igy nem mehet, hogy ezen segiteni kell, mert gazdasági összeomlás fog bekövetkezni. Most már azt kérdezhetjük : quid nunc, hogyan lehet ezt a kettőt összeegyeztetni? Igenis, lehet. Elővehetnem azt a módszert, amely igen könnyű : a mult felhánytorgatását, az arra való hivatkozást, hogy a nélkülözhető tisztviselőket már régen el lehetett volna bocsátani és elhelyezni végkielégítéssel, amikor a bankóprés még működött, amikor még nem voltunk ugy lerongyolódva, amikor helyes támogató politikával mindenkit el lehetett volna helyezni akár ipari téren, akár kereskedelmi vagy földmivelési téren. így volt pl. a földvagyonváltság. Angliából épen most érkezett annak a hire, hogy a wembley-i kiállításon látható egy gazdasági telep berendezkedése, ahol 10.000 munkanélküli van célszerűen alkalmazva ezen az egyetlenegy telepen, ahol biztos megél hetesük és jó jövedelmük van és ahol amellett a nemzetnek hasznára vannak. Uj-Zélandhan van ez a gazdasági telep. A mi külképviseletünknek igen egyszerű volna ennek utánajárni. Nem is kell uj ötlet hozzá, csak meg kell vizsgálni és a mag}'arországi viszonyokhoz alkalmazni; bizonyosan nálunk is el lehetne helyezni ilyen módon lü—20 vagy még több ezer embert. Nem is olyan sokat, talán csak 15—20—30 ezer holdat kellene igénybevenni a földvagyonváltságból. Sokat lehetne ily módon segiteni. Én még a jelenlegi állapotban is megoldhatónak tartom ezt a kérdést, azonban most már nem olyan könnyen, mint eddig és a részletekben sok fájdalmas érintéssel. Nem valami Kolombus tojására gondolok, amikor ezt mondom, nem is olyan elméleti elképzelésekre, mint amilyeneket Pályi Ede szokott felhozni, amelyekből azonban igen Sokat meg lehetett volna és meg is kellett volna valósitani. Számot kell vetni az adott helyzettel. Fáradságos munkára gondolok, amelynél a nemzetgyűlésnek, a kormánynak, a népnek és minden érdekelt és nem érdekelt embernek össze kell fognia, hogy dűlőre vigyük. Megfelelő reális gazdasági tervet kell csinálni és azt vaskövetkezetességgel keresztülvinni. Kemény elhatározást kérek a keményekkel szemben, de gyengéd elbánást a gyengékkel szemben. Ennek a tervnek egyes láncszemeitmár előhozták képviselőtársaim is. Csak Buday t. képviselőtársaim egy indítványára hivatkozom, amelyben igen megszívlelendő javaslatot tesz, hogy a különböző pártokból küldessék ki egy pártatlan hozzáértő bizottság, az elbocsátott B-listás tisztviselők elhelyezkedésének megkönnyítésére, mert mégsem járja, hogy ebben a tekintetben visszaélések vannak, pazarlás fo'yik. En továbbmegyek. Nemcsak az történt, amit ő mondott, hanem megtörtént, hogy a háború után, amikor már elbocsátásokra kellett volna gondolni, csonka Magyarország tisztviselőihez még íiatal tisztviselőket vettek fel. Ezeket most 2-3 évi szolgálattal B-listára teszik, el fogják őket bocsátani, de azután újból felveszik őket. (Szakács Andor : Ez baj !) Hát nem hallatlan dolog ez ? Az is bizonyos, hogy a központi hivatalokból, a ministeriumokból még mindig igen sok felesleges embert lehetne törvényszerűen elbocsátani vagy máshol elhelyezni. Az állam ilyen nehéz helyzetében nem lehet görcsösen ragaszkodni a régi szokásokhoz. De semmi esetre sem szabad azt csinálni, ami most történik, hogy t. i. a pénzügyi személyzetet mérhetetlenül megszaporítják. Az adóügyi jegyzők száma már több mint kétszerese a réginek, az adóhivatalokban is 3—4-szeres létszám van. Ez a létszám — ugy hallom — még tovább is fog növekedni, mert most forgalmi személyzetet fognak beállítani. Kérdezem, jól van-e ez igy, kell-e szaporítani a személyzetet a pénzügyi téren. Az a minísterelnök ur hibája, hogy nem tud szabadulni sem attól az embertől, aki ezeket kitervezte, sem ettől a veszélyes, romlásba vivő ügymenettől. Minden falusi jegyző" egyformán tudja és mondja, hogy pénzügyi és adórendszerünk keresztülviiietetlen ; minden adóhivatalban ugyanaz a panasz hangzik, hogy olyan komplikált ujabb és ujabb adónemeink beható számfejtése, a vag\onváltságok és kényszerkölcsönök keresztülvezetése, hogy még ha fel is emelik ezt a mostani felemelt létszámot, az is hiábavaló lesz, akkor sem fogják tudni elvégezni dolgukat. Igy természetesen adómorálról beszélni sem lehet. Most már az adó is, az illetékek is alku tárg3^ai lettek. Gyakorlatilag az a helyzet, hogy a gazdag emberek részére leszállítják az adókat, azok rossz koronában fizethetnek, a szegény emberek pedig, akik nem tudnak fizetni, dupla és tripla adókat kénytelenek kifizetni, úgyhogy ez valóságos kizsarolásra vezet. Nem nagy dolog egy elméletileg tökéletes rendszert kidolgozni, de ha ez az adott viszonyoknak nem felel meg, — amint hogy most már tudjuk, hogy nálunk nem felel meg — akkor nem szabad azt erőltetni, és ha bebizonyult, hogy hibás a rendszer, inkább előbb kell elvetni, mint később. A magyar pénzügyi politikának nem szabad csak abban kimerülnie, hogy ötleteket termel, miképen lehet ujabb adónemeket bevezetni, hogyan lehet az adókat tovább srófolni. Ezt a háborús német rendszert, ezt az adószurrogátum-rendszert egyszer már el kell törölni. Hiszen az emberek már nem hisznek ennek a komolyságában, pedig bizony véres komolyságu ez rájuk nézve. Az a három vagy négy penzügymisteri agy (Kiss Menyhért: Gyenge kis agyak !) most már termeljen ötleteket munkaalkalmakra, a kereseti alkalmak megnövelésére ; akkor aztán önmaguktól fognak növekedni az állam bevételei és az adók, mert tudnak majd fizetni az emberek. Mert bizony mondom, a kis emberek most vagy nem tudnak fizetni, vagy ha tudnak fizetni, nem jövedelmükből, hanem csekély vagyonuk roncsaiból fizetnek. (Ugy van, ugy van, balfelol !) — Kiss Menyhért : Mindenki ráfizet és elkölti, amije van ! — Meskó Zoltán : Ráfizetésből élnek az emberek !) Mondom abba kell hagyni ezt a pénzügyi rendszert és más útra kell térni. Azért nem lesz kevesebb az állam bevétele és különösen nem lesz kevesebb a gazdálkodás összeredménye. Ha az adókat lehetőleg egyszerüsitjük, ha ott, ahol lehet, áttérünk igazságos átalányrendszerre, akkor csökkenthetjük a pénzügyi személyzetet és az ezzel járó terheket. Ez pedig nagy rubrika, mert hiszen a személyzeti kiadások óriási összeget jelentenek háztartásunkban. Keresztül kell vezetni most már a progressziót a lehető legteljesebb mértékben. A nagybankokkal szemben, amelvek igen nagy okai a mostani bajok nagy részének, amelyek adóeltitkolást szolgáló osztálypolitikájukkal okai a kisexisztenciák, a kistőkések elvérzésének sa kisemberek vagyoni romlásának, akik kénytelenségből odamenekültek, hogy megmentsék, amijük még