Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-306

A nemzetgyűlés 306. ülése 1921. évi június hó 25-én, szerdán. 117 Itt van a legutóbb elfogadott vámtarifajavaslat, illetőleg inost már vámtarifa-törvény. Ebben a törvényben az van kimondva, hogy a vámokból befolyó jövedelem a szanálási akció kezdetén 10 millió aranykorona, amely az akció befejezéséig 40 millió koronáig emelkedik. A fogya&ztási adó elő van irányozva 23 millió aranykoronára, amely 47 millió aranykoronáig emelkedik fel a szanálási akció befejezéséig. Mit jelent ez? Hiszen én tudom, hogy fogyasztási adót mindenkinek kell fizetnie, aki fogyaszt. (Mozgás a balközépen.) Vagy részben, vagy egészben, de mindénkinek. Azt is tudom ellenben, hogy ennek a fogyasztási adónak 99%-át azok fizetik, akiknek nincs semmijük, akik nem tudják miből fizetni, akik nyomorognak, akik szenvedve dolgoznak, izzadnak és fáradnak ennek a hazának érdekében. Ezeket sújtja a fogyasztási adó és a jövedelemadó ilyen borzalmas méretekben. (Lendvai István: Akik pedig az ország pénzét fogyasztják, azokat nem sújtja fogyasztási adó!) Amellett a kormány szanálási akciójának még csak a kezdetén vagyunk. A nemzetgyűlés t. tagjai tudják, hogy a. drágaság mindig növekszik, növekszik most is, semmi sem lett olcsóbb, hanem drágább, pénzünk értéke pedig mindig csökken, mert nincs stabilizálva. Aranyparitásra emelik mindennek az árát, a munkabérek es 'fizetések pedig nemhogy megközelítenék az aranyparitást, hanem legfeljebb annak 25—28— 30—40%-át érik el. (Dénes István: Halálra szanáljíák az országot!) Hogy lehet igy élni? Méltóztassék beleélni magát a t. nemzetgyűlés tagjainak annak a szegény munkásembernek vagy tisztviselőnek a gazdasági helyzetébe, akinek aranyparitáíSos, vagy az aranyparitáson felülemelkedő árak mellett az aranyparitásnak 25—30, vagy legfeljebb 40%-át elérő fizetésből kell megélnie, családját eltartania, ruháznia, gyermekeit iskolába járatnia (LendvM István: Kellene, de nem lehet!), különösen, amikor a kultuszminister ur épen most vette tervbe, hogy még az elemi iskolákban is 50.000 K legyen 1 hónapra a tanitás. Nem tudom megérteni józan ésszel, hogy képzelhetik azt, hogy igy élhetnek egy országban emberek, akik fizikailag vagy szellemileg dolgoznak az ország javára. Tessék ehhez még hozzávenni a következőket. Ha valaki munkát végez, ha valakitől megkövetelik, hogy akár fizikailag, akár szellemileg dolgozzék és nem adják meg neki a lehetőséget arra, hogy munkájából, ha nem is gondtalanul, de legalább kevesebb gonddal megéljen, hogy kivánhatja akár az állam, akár a vármegye, a város, akármilyen tőketulajdonos, hogy amikor az illető kezébe veszi a munka eszközét és dolgoznia kell, ne arra gondoljon, vájjon van-e egy falat kenyere a gyer- mekének vagy a feleségének. (Lendvai István: Azt mondják érre, hogy demagógia!) Minden lehet ez, csak nem olyan közgazdasági állapot, amelynek alapját erkölcsösnek lehetne mondani. Legyen szabad arra is rámutatnom, hogy ezzel a helytelen, talán országbontó állapottal szemben, amely a nyomort jelképezi, ott van. az országban a nagy fényűzés, amely épugy valláskülönbség nélkül nyilatkozik meg, mint a nyomor, vannak keresztény fényűzők, vannak zsidó fényűzők, vannak siberek, vannak háborús multimilliomosok (Lendvai István: Ugy van, de a ministerelnök ur közbelép, -a Weisz Manfréd érdekében!), akik mindent ösz-j szeszedtek ebből az országból addig, amig & többiek vagy ,a fronton tettek szolgálatot aj ! haza érdekében s ott egészségüket, testi épsé-í. güket, életüket áldozták, vagy a front háta' mögött dolgoztak, hogy a hadsereg mindennapi szükségleteit biztosítsák. Ezek olyan égbekiáltó igazságtalanságok, amelyeket sem ez a kormány, sem egy jövendő kormány megszüntetni nem, tud, amelyek nem is ennek vagy a jövendő kormányoknak a bűnei, de mégis minden kormánynak, amely ezt az országot vezeti s a háta mögött lévő többségnek is eminens kötelessége az, hogy ezeket a borzalmakat és az ezekből fakadó szenvedéseket, amennyire tudja, enyhítse. De nem ugy, hogy fogyasztási adót vet ki mindenkire, hanem hozza be a becsületes, prog*ressziv adózási rendszert, adóztassa meg a nagyvagyont. Tessék azt mondani, hogy akinek ennyije és ennyije van, az progresszív alapon fizesse meg adóját és ne lehessen azt mondani itt a nemzetgyűlésen, amit már hallottam itt, hogy vannak olyan nagybirtokosok, akik néhány gyümölcsfából kifizetik egész esztendei adójukat. (Dénes István: Még szellemileg nem fejlődtek oda, hogy ezeket a bajokat megértsék!) A szanálási akcióval kapcsolatban i%t van az állami tisztviselők elbocsátásának kérdése. Azt hiszem, július végéig vagy aug. 1-éig — most már határozottan nem emlékszem a dátumra — 15.000 állami alkalmazottat kell elbocsátani; ez a 15.000 állami tisztviselő a családtagokkal együtt 40—50.000 lelket számit; ezeknek az embereknek táplálékra, ruházatra, lakásra, megélhetésre van szükségük. Ezzel párhuzamosan a bankok, gyárak és egyéb magánvállalatok vagy megszűnnek vagy redukálják üzemüket, úgyhogy ott is elbocsátások vannak. A munkanélküliség — mint ahogy előttem szólott t. képvislőtársam elmondotta — az összes munkásoknak körülbelül 20—22%-át éri. Ehhez jönnek most az elbocsátások. Nem tudom, hogy mi fog ebben az országban bekövetkezni. Őszintén kijelentem, nagyon félek a következményektől, de melegen óhajtom, hogy ne legyen igazam. Ezzel a nagy munkanélküliséggel szemben az államnak nem elsőrendű kötelessége lenne-e, hogy munkaalkalmakat teremtsen? Hol vannak az állami építkezések! Hol vannak az utépitések és mindazok a munkák, amelyekben az emberek elhelyezkedhetnének, ahol munkájuk után mindennapi kenyerüket megkereshetnék? Ezt mind nem látjuk. Ha a főváros utcáin végigmegyek, látom, hogy felhúznak egy-egy emeletet, a harmadikra negyediket. Ezt azonban nemi az állam csináltatja, ez magánvállalkozás. Azt is látom, hogy kimeszelnek néhány házat vagy palotát, de ezt sem az állam csináltatja, ez is magánvállalkozás. Ez nem munkaalkalom; ennél a kérdésnél nemcsak erről van szó, hanem, arról is, hogy itt a lehető legrosszabbak, lehető legkétségbeejtőbbek. Épen Fényes László hírlapíró ur volt az, aki megírta, hogy 15 munkáscsaládot kellett Kőbányán lakásukból kilakoltatni azért, mert a házak, ahol laktak, összedőltek. Esztergályos képviselőtársam eljárt ebben a dologban a népjóléti minister urnái »s a lakáshivatalban is, ahol azt mondották neki, hogy ezeknek az embereknek 15 napon belül lakást szerezni nem lehet és nem tudnak. Ezzel szemben a népjóléti államtitkár ur mindig azt jelentgeti, hogy enynyi-amannyi

1 kislakás épül. Kiket helyeznek ezekbe a kislakásokba? A lakásügyi hivatal nem tudja elhelyezni azokat a hajléktalanokat, akiket az árviz, a vihar kikerget a lakásukból. Mindezek az állapotok arra vallanak, hogy a népjóléti ministerium csak azért van, hogy legyen egy népjóléti minister, háta megett meglegyen a hivatalos apparátus, de a népjóléti