Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-306

114 A nemzetgyűlés 306. ülése 1924. évi június hó 25-én, szerdán. dogulását akarja, annak be kell látnia, hogy a munkások önkéntes kivándorlása nem valami nagyon előnyös az országra. Nem lehet azt mondani, hogy majd vissza fognak jönni, ha lesz munka. Aki egyszer innen kikerült, az csak nagyon keservesen tud visszajönni, mert ha másutt jobb a megélhetése, egészen bizonyos, hogy ott ragad, viszont ha rosszabb helyzetbe kerül, egyszerűen nem tud visszajönni, tehát mindenképen veszteség az országra, ha a munkásemberek itt elpusztulnak vagy kivándorolnak. A kivándorlás az ország legtökéletesebb vérvesztesége. Életerős, munkaképes emberek vándorolnak ki, akiknek idehaza kellene produktiv munkát végezni. Ebben az esztendőben május végéig 661 munkás vándorolt ki az országból, olyanok, akik ezt bejelentették, illetve útlevelet váltottak, a múlt esztendő kilenc hónapjában pedig 6048. Hogy mennyi az olyan kivándorló, aki nem jelenti be szándékát, nem váltja meg útlevelét, hanem egyszerűen fogja magát és amilyen ütőn ttí'd, menekül, nem is lehet e pillanatban megállapítani. De arra gondolok, hogy akármelyik konzulátuson járok, mindenütt tömegével ácsorognak emberek a vizűmért, és a rendőrségen állandóan sorbaállanak az emberek útlevélért; ha kombinációba veszem, hogy az útlevél és a vizűm megszerzésével járó rengeteg kellemetlenség és költség az emberek legnagyobb részét — és különösen a munkanélkülieket, akiknek nincs pénzük — arra kényszeríti, hogy mindezeket a formalitásokat mellőzzék és ha csak egy mód van, kiszökjenek az országból, azt hiszem, azoknak a száma, akik szökve mennek ki az országból, nem kevesebb, mint azoké, akik legális utón megváltott útlevéllel és megfelelő vízummal távoznak. Ily körülmények között nem lehet azt mondani, hogy ez szerencsés megoldási módszer. Az ország lakosainak nagy része agyonterhelve, kereseti lehetőségében gátolva és attól elütve: erre az állapotra igazán nem lehet azt mondani, hogy ez haladás. Ami nálunk történik ezen a téren, az nein egyéb, mint álszoeiálpolitika. Nem lehet az valódi szociálpolitika, amely az egészséges munkásra haragszik, amely — egyenesen igy kell kifejeznem magamat — haraggal intézi az egészséges munkás sorsát, a másikkal, a tehetetlennel pedig egyszerűen nem törődik. Nem lehet az egészséges szociálpolitika, amelynél csak harmadrész annyi összeget tesz ki a rászorultak segélyezésére juttatott összeg, mint amennyibe az egész adminisztráció kerül. Nem tudom egész pontosan ellenőrizni, de valakitől ugy hallottam, hogy a népjóléti ministerium egyik segélyezési ága, vagy talán az összes segélyezési áfm négy milliárdot fizet ki, ezzel szemben az adminisztráció 14 milliárdba kerül. Én fel is teszem, hogy ilyen az arány, mert hiszen emlékszem rá, hogy tavaly Szeder Ferenc képviselőtársam a földmunkások szociálpolitikai alkotásával, az úgynevezett földmunkás betegsegélyző-törvénnyel kapcsolatban mutatott be ehhez hasonló adatot és ott körülbelül ugyanilyen volt az arány; háromszor, négyszer nagyobb összegbe kerül az^ adminisztráció, mint amennyi a nyújtott segély. Ha tehát én ezt elfogadom megközelítőleg valónak. akkor azt kell mondanom, hogy kinek a szociálpolitikája, kinek a népjóléte éz, amely ebben a népjóléti ministeriumban intéztetik

1

? Nem azoké-e, akik belül vannak, akik intézik a népjólét kérdését, mert hiszen azokra nézve, akiknek érdekében ők oda vannak állitva, ez a kis összeg, amelyet segélyezésre fordítanak, semmi esetre sem jelentheti a népjólétet. Ha az egészséges munkásra haragusznak, azt még meg tudom érteni, ennek még megvan valahogy a magyarázata, mert az egészséges munkás — mondjuk — rebellis, nem fogadja meg a szót és vannak esetleg kívánságai, amelyeknek hangot is tud adni. Rendben van, ha erre haragusznak. De miért haragusznak a beteg munkásokra, különösen a rokkantakral A rokkantak kérdését nem először teszem én itt szóvá és valószinü — amint látszik —, hogy nem utoljára. Amit azoinban most szóvá kell tennem, az olyan dolog, amit még akkor is szóvá tennék, ha nem most volna esedékes. Itt van egy füzet a kezembem, amelyből az előbb olvastam pár sort. Azt hiszem, ezt a füzetet mindegyik képviselőtársam megkapta, mindenkinek oda volt téve a fiókjába. Címe: „A magyar hadigondozás. Visszapillantás és tájékoztató. Irta felsődriethomai Pettkó-Szandtner Aladár m. kir. népjóléti és munkaügy h. államtitkár. —• Kiadta a m. kir. népjóléti és munkaügyi niinisterium." Nagyon szép, jó papirosra nyomtatott füzet, sőt még képekkel is szépen fel van szerelve. Szerintem tekintélyes összegbe kerülő nyomdai munka. Ha azonban ez a munka a célnak megfelel és tényleg eléri azt a célját, amelyért készült, akkor egyetlen szót sem szólok, mert azt tartom, hogy az információ már fél eredmény, ha azok, akik a dolgokkal foglalkoznak, tudnak az eseményekről, ez már magában is azt jelenti, hogy tovább is foglalkoznak a kérdésekkel. De nem tudom

1

, hogy mindegyik képviselőtársam vette-e magának azt a fáradságot, hogy ezt a füzetet végig olvassa. Elsősorban meg kell állapitanom, hogy ez a füzet eléggé ügyesen beskatulyázza mindazokat a rendeleteket, amelyek a hadirokkant kérdésben, általában a hadi gondozottak kérdésében idáig, a háború kezdete óta megjelentek. Elskatulyázza szépen és feldicséri, felcicomázza azokat, de sehol nem tesz említést arról, hogy ezekből a rendeletekből úgyszólván semmit sem hajtottak végre; elhallgatja és nem emliti meg, hogy a rendeletek nagy része csak papíron jelent meg, de végeredményben azokat soha végre nem hajtották, vagy csak részben hajtották végre, mert ha volt is imitt-amott kísérletezés a rendeletek végrehajtására, a háború ideje alatt sok minden más okon kivül, abból az egyből kifolyólag is, hogy akkor mindenki foglalkozott a hadi sújtottak kérdésével, de rendszeresen azonban senki sem foglalkozott vele, nem mehettek ezek a rendeletek ugy keresztül, ahogyan kellett volna. A háborü utáni zavaros időben pedig egészen más történt, mint amit ezek a rendeletek előírtak, úgyhogy ezek a rendeletek tulajdonképen jelenthetik azt, hogy történt kísérletezés a hadi sújtottak^ ügyeinek rendezésére, de semmi esetre sem jelenti azt, hogy ezek a kísérletek tényleg eredménnyel is jártak. Abból a szempontból mégis tulaj donitok annyi értéket ennek az Írásnak, hogy legalább összeszedte, felsorolta azokat az intézkedéseket, amelyeket az illetékes hatóságok és a ministerium akartak ebben a kérdésben megvalósítani. Ami azonban azontúl történik ebben a füzetben, ez az, amiért én ezt a füzetet szóvá teszem. Ha ez az egész füzet csak azért íródott volna meg, amit az első részében megtalálunk, akkor valahogy még el tudnám fogadni, hogy közpénzen ilyen! munkát kiadnak. De amikör elérkezem odáig, ahol azt tárgyalja, hogy a hadigondozás a forradalmak idejében hogyan nézett ki és látóm, hogy mit mond, mit ir itt össze a helyet-