Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.
Ülésnapok - 1922-306
A nemzetgyűlés 306. ülése 1924. évi június hó 25-én, szerdán. 115 tes államtitkár ur, akkor, engem egyszerűen kétségek fognak el aziránt, hogy itt a pártatlan történetíró nyilatkoznék meg. Akármit mondhat bárki arról, hogy mi történt a forradalmak alatt, de azt senki sem mondhatja, hogy a rokkant-kérdésben rosszabbak voltak az állapotok, mint ma. Lehet, hogy hibák voltak, mint ahogy mindenütt voltak hibák a forradalmakban. De én emlékszem rá, hogy amikor a forradalmi összeomlás után odakerültem a népjóléti ministeri amba mint a Peidl-kormány egyik szerény tagja, ott találtam névről-névre mindazokat az urakat, akik azelőtt is, a népbiztosság alatt és a Károlyi-forradalom alatt szolgáltak s akiknek nagy része még ma is ott van. Ha te-hát rossz volt a forradalmak alatt a rokkantellátás és a hadigondozottak kérdése rossz kezekbe került, akkor ezek az nrak ne másoknak, hanem önmaguknak tegyenek szemrehányást, miért hiszen ők ott voltak és nem végezték el azt a munkát ugy, ahogyan azt az ő mai lelkiismer©tük helyesnek és jónak diktálja. Én nem akarok e füzet minden kitételével foglalkozni, én nem akarok arra a mai szellemi magaslatra emelkedni — hogy ugy mondjam —, amelyre az államtitkár ur ebben az egész füzetében fel tudott emelkedni és nagyszerű, "úgyszólván félig-meddig inkább önreklámnak nevezhető mentalitással igyekszik az egész kérdést tárgyalni. Nem hagyhatom azonban szó nélkül azt, amit az államtitkár ur e füzetnek 68. oldalán elkövet. Miután beigazolta azt a felfogását, hogy a rokkantak, általában a hadi sújtottak kérdésében minden megtörtént, ami történhetett, akkor azt mondja itt az egyik fejezetben (olvassa): „Aki tehát kolduló vagy könyöradományokat gyűjtő hadirokkanttal találkozik, ne vessen követ e miatt az államra és ne hibáztassa az állami igazgatást. Senki' sincsen a koldulásra utalva. Senkit sem kényszerit erre a gondoskodás elégtelensége, vagy hiányossága. Aki koldul és testi fogyatkozásának fitogtatásával iparkodik maga iránt könyörületet és szánalmat kelteni, az megtéveszti embertársait, vétkezik a rokkant-társadalom ellen, de vétkezik az állam ellen is." (Mozgás a szélsőbaloldalon.) T. Nemzetgyűlés! Itt van a kezemben a hadirokkantak illetményeiről szóló kimutatás, amely érvényes 1924 április 1-én. (Farkas István: Ettől ugyan koldulhatnak!) A hadirokkantaknak ez illetményi táblázata szerint egy legénységi állománybeli száz százalékos rokkant kan egy hónapra 120.000 koronát (Egy hana a szélsőbaloldalon: Ez már a felemelt illetményt), egy esztendőben 1,440.000 koronát, egy esztendőre tehát majdnem annyit, amennyi ma egy öttagú munkáscsaládnak hetenként a létminimuma. Egy egész hónapra kap 120.000 koronát egy legénységi állománybeli, azaz száz százalékos rokkant, aki esetleg annyira rokkant, hogy semmit, de semmit sem tud keresni. Ha nézem azonban azt, hogy nemcsak legénységi állományúak, hanem tisztek is vannak, hogy vannak altisztek is, akik talán valamivel többet kapnak, ha azt nézem, hogy az altiszt, iparos, kereskedő, gazda stb. nem 120.000, hanem 180.000 K havi járandóságban részesül, raéer mindig azt kell mondanom, hogy ilyen előfeltételek mellett még a helyettes államtitkán urnsk sem szabad azt írnia a rokkantakból, hogy aki pedig ennek ellenére kimegv koldulni. az egyszerűen visszaél helyzetével és megtéveszti embertársait, hogy ő rokkant. Ez nem ellátás! Ha igaz is az, hogv történik valami ezen a téren — mert ügy hallom. hos*v valamilyen tárgyalások folynak a rokkantjáradékok felemelése tárgyában —, ha 100%-kai fogják is felemelni a rokkantjáradékokat, ha meg is kétszerezik, vagy meg is nógyszerezik, még akkor sem lesz az, amit ezek a szerencsétlen rokkantak megérdemelnek. Nem tudom, hogy az az államtitkár ur hol hősködött a háború alatt, nem tudom, látta-e a Doberdó poklát, nem tudom, volt-e Volhynia mocsaraiban, nem tudom, elfagyott-e a lába a Kárpátokban 1915 és 1916 telén, amikor a magyar nemzet virágai tízezer számra fagytak rakásra. Nem tudom, hogy ez az ur ismeri-e azt a poklot, ahonnan azok a rokkantak, akik feltétlenül hősök, kikerültek. De akár ismeri, akár nem, annyi tiszteletet, annyi megbecsülést elvárhatunk és megkövetelhetünk tőle, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) hogy amikor arról tárgyal, hogy a kormány, az állam mit tett a rokkantak érdekében, akkor mint közpénzen fizetett állami hivatalnok legyen legalább anynyira pártatlan, hogy ne adjon ökölcsapást a rokkantak arcába, mert szégyenlem magamat, mikor arról kell beszélnem, hogy egy állami hivatalnok a rokkantakról azért, mert ki mernek menni az uccára s azt a nyomorúságos járadékot, könyöradományból eredő pár fillérrel akarják megnövelni, azt mondja, hogy közönséges csalók, akik megtévesztik embertársaikat rokkantságuk fitogtatásával. (Pikier Emil: Ez a keresztény szeretet!) Ezt a oof ont vissza kell utasitani; a hősök nem ezt érdemlik! Az államtitkár ur vegye tudomásul, hogy a hősök mást érdemelnek és mást Ígértek nekik, amikor a harctérre vitték őket. (Farkas István: így fizet a haza a hősöknek!) Ez történetírás akart lenni, az államtitkár nr azonban eltévedt, s történetírás helyett a kofanyelvet vette elő és nem tudott szabadulni attól, hogy megoróbálja a mai mentalitás szerint nyelvelésével igazolni azt az álláspontot, amelyet ma a népjóléti ministeriiimban képviselnek, ismét azzal a mentalitással, amelyet már megszoktunk és amellyel nem egyszer találkoztunk. Elnök: Csendet kérek, képviselő ur! A képviselő ur két olyan kitételt használt, amelyek nem egyeztethetők össze a parlamentáris illemmel. Kérem tehát a képviselő urat, méltóztassék magát a parlamentáris illemhez tartani. A használt két kifejezésért a kénviselő urat rendreutasítom. (Kabók Lajos: Melyik volt az?) Azt is készséggel megmondom. Az egyik a „kofanyelv" volt, a másik pedig — ha jól emlékszem — a „nyelvelés". Szabó ímre: Azt már megszoktam, hogy & kommün és a forradalmak alatt általában követett magatartásokkal próbálják igazolni mai eljárásukat mindazok, akik másból nem tudnak élni. Azt már megszoktam... ÍPikler Emil — Erdélyi Aladár felé —: Ki azzal a vörös szegfüvei! — Barthos Andor: Először is rózsaszínű, kedves képviselő ur; nyissa ki a szemét! — Farkas István: Ezt a rendőr kiveszi az utcán az én gomblyukamból! — Barthos Andor: Si duo faciunt idem, non est idem, mert az egész máís! — Zoi) Elnök: Csendet kérek! (Griger Miklós: Igazolja magát, hogy kormánypárti képviselő! — Sándor Pál: Hordtak még vörösebbet is!) Csendet kérek, képviselő urak! Szabó Imre: Akárhogy megszoktuk azonban, hogy mindent, ami ma helytelen és kifogásolható, azzal igazolnak, hogy a forradalmak alatt még rosszabb volt, mégis azt kell mondanom: az egyik rosszal a másikat menteni nem lehet és nem szabad. Aki ezt megkísérli, az ugyanabba a hibába esik, amelyet ő maga is ki17*
