Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-306

A nemzetgyűlés 306. ülése 1924. évi június hó 25-én, szerdán. 109 doskodjék, hanem még azt: sem teszi meg, ami igazán a legelemibb kötelessége volna, hogy legalább lehetővé tegye ezeknek a munkásoknak, hogy a maguk erejéből teremtett intézményeiket fejleszthessék. Arról már eleget beszéltünk itt), illetőleg talán már tülon-túl sokat is beszéltünk, hogy ezidőszerint Magyarországon senki más nem foglalkozik a munkanélküli-segélyezéssel, mint a munkások szakszervezete. Természetes, hogy a munkanélküli-segélyezés jogosultságát ellenőrizni kell. Az ellenőrzés nem történhetik másként, mint rendszeres jelentkezéssel, ami egy-két napi időközökben kell hogy megismétlődjék. A munkásnak jelentkeznie kell a hivatalos helyen. Nálunk azonban speciális helyzet az, hogy Budapest és környéke ugy el van vágva egymástól, mintha Budapest környéke legalább is valahol Afrikában volna. Ha a munkás történetesen nem a fővárosban, hanem a vidéken, a környéken lakik, akkor ez azt jelenti, hogy közlekedési költségben kell elkölteni azt az összeget, amelyet segély fejében egész hétre kap. (Lendvai István: Ugy kell nekik! Miért nem születtek kultuszministernekí Akkor, autón járnának.) Azt hiszem, mindenki szívesen vállalkoznék erre a cserére, sajnos azonban, sokkal több munkás van, mint minister. (Drozdy Győző: Dehogy sajnos! így is sok a minister! — Derültség és zaj jobbfélől.) Én jobban szeretném, ha sokkal több minister

1

, vagy legalább is olyan életmódot élő ember volna ebben az országban és kevesebb olyan ember, mint a munkások. A kereskedelemügyi minister úrtól már több, mint egy évvel ezelőtt kértük, hogy a környéken lakó munkásoknak a Máv. vonalain engedélyezzék legalább ugyanazt r a kedvezményt, amelyet a munkába járók, tényleg munkában levő munkások kapnak, t. i„ hogy •munkás-hetijeggyel utazhassanak.^ Hosszú instanciázás és kérés, kunyorálás után a kereskedelemügyi minister ur végre belement abba, hogy ezt a kedvezményt engedélyezte a munkanélküliség két hetére. Abban az időben ez a két hét körülbelül ki is elégítette az igényeket, ha nem is túlságosan, de legalább minimális mértékben. Ma azonban, amikor az emberek nem két hétig, hanem hosszú hónapokig vannak munka nélkül s egyenesen lehetetlenség őket munkába helyezni, ez az állapot tarthatatlan. Ismét megpróbáltunk eljárni ebben a dologban, de — ugy látszik — nem a minister úron múlik minden. A ministeriumban ezt az ügyet valami öreg ur kezeli, akinek valószínűleg halvány fogalma sincs a munkanélküliségről vagy annak következményeiről és aki egyáltalán semmiféle hajlandóságot nem érez a munkanélküli munkások támogatására. így azután a munkások abba a helvzetbe kerülnek, hogy hiába spórolták össze a filléreiket, hiába váltották meg a jogot arra, hogy munkanélküliség esetén legalább a száraz kenyérre valót megkapják, ezt a száraz kenyeret a Máv. veszi ki a kezükből azzal, hogy nem biztosit számukra ugyanannyi kedvezményt, mint amennyi a munkában le Vő munkásnak jár. Ettől függetlenül ma sem változott semmi azon a téren — ami már a háború előtt is rendszer volt —, hogy ha a munkás béremelést kért, hivatkozva az időközi drágulásra, akkor ott volt nyakán a rendőr, és mindenféle hatóság s ha nyilt üldözést nem is folytatott, de enyhe presszióval mindent elkövetett, hogy a munkásság kívánságait a legminimálisabbra szorítsa. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy ha ma a munkáltatók — ugyanúgy," mint'akkor — arra az elhatározásra jutnak, hogy leszállítják a munkabéreket vagy azt határozzák, hogy meghosszabbítják a munkaidőt, akkor legalább is enyhe semlegesség az, amelyet a hatóságok ezzel szemben tanüsitanak. Nem hallottam még esetet, hogy a hatóság valaha is beleavatkozott volna a munkáltatóknak bármilyen olyan irányú állásfoglalásába, amely a munkások elnyomását, életszínvonaluk csökkentését- eredményezte. Soha még hatóság nem avatkozott bele abba, ha a munkáltatók akár tízezer számra is összeültek és megállapodtak abban, hogy az amugyis gyengébb munkásságot életszínvonalában megrövidítsék. A hatóság legfeljebb a pártatlanság tógáját ölti fel és azt mondja: minden polgárnak egyenlő joga van, de a gyakorlati kivitelnél derül ki, hogy az egyenlő jog ugy értelmezendő, hogy a gazdag polgárnak mindent szabad, a szegény munkásembernek pedig alig lehetséges valamit is keresztül vinnie akaratából. Ez az oka azután annak, hogy mig a háború kezdete óta a drágulás átlagban 19.668szoros, addig a béremelkedések a háború előtti áraknak csak 11.260-szorosát teszik ki. Természetes, hogy ilyen körülmények között az ember nem láthat mást, mint rongyos, kiéhezett munkásembert, nem láthat mást, mint végső elkeseredésében esetleg mindinkább az alkohol hatása alá kerülő embert, úgyhogy az a kulturmunka, amelyet húsz esztendő fáradságával sikerült elérni, hogy az embereket hosszú, keserves munkával leszoktattuk az alkohol élvezetéről, ma már meddő, ma már le van taposva a sárba. Ma az a helyzet, hogy kezdhetjük elölről: a munkásemberek nagy része végső elkeseredésében és éhségében ismét az alkohol karjaiba rohan, legalább is a munkások óriási százaléka így próbálja éhségét csillapítani. A múlt esztendő tavaszán az egyik munkáltató testületben felülkerekedett a józanabb belátás és egy határozatában, amelyet becsületszó lekötése mellett közölt, * azt mondta: mától kezdve pedig mi a magunk részéről nem! kívánjuk azt. hogy munkásaink mai életszínvonalukból akár csak egy jottányit is engedjenek, és garantáljuk, hogy a mától kezdve előálló dráenúást mindannyiszor tekintetbe fogjuk venni. Ez azonban csak Ígéret maradt s a becsületszó is ottmaradt a földön, mert tény az, hogv a munkáltató szervezetek konzekvensen elzárkóznak a drágulással jelentkező béremelkedések folyósításától. Ebben az évben a drágulás 242:5%-ot tesz ki, ezzel szemben az általános béremelkedés csak 216%-ot. De nemcsak az ebben az évben előállott differencia az, amit mi reklamálunk, hanem reklamáljuk azt is, amit a háború kezdete óta elvoutak tőlünk és lehetetlenné tették, hogy ahhoz hozzájussunk. Amikor ezt reklamáljuk, akkor nem találunk mást, mint legjobb esetben pártatlanságba burkolódzó állítólagos jóakaratot, de a kormány s a hivatalos hatósáe-ok részéről sehol segítséget, támogatást nem találunk. Egész államgazdasági politikánk két pilléren nyugszik. Az egyik az, hogy a kereseti- és életlehetőséget veszik el a munkásemberektől. A másik pedig az. hogy minden terhet áthárítanak a szegény kisemberekre, amit természetesen első sorban a legkisebb keresetű munkásemberek éreznek meg legjobban. Itt van mingyárt az, amit első helven kell megemlítenem, hogy mi az a teher, amelyet mi sokallunk. Elsősorban kifogásolnom kell azt. hogy ami a kereseti adóval történik, az minden "csak nem pártatlanság, mert «mi idáig ezen a téi-en történt, ' az egyenesen felháborító. Látjuk, hogy imitt-