Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-305

A nemzetgyűlés 305. ülése 1924. bizta munkabéregyeztető-bizottságok felállításával. Azóta már jó idő múlt el, nrankabéregyeztető hivatalt azonban eddig még nem láttunk, legalább is működni nem láttunk. Azóta voltak már nagy bérharcok, sztájkok; ezeknél — mint legutóbb például a nyomdászsztrájknál és a bányamunkások sztrájkjánál — azt lehetet tapasztalni, bogy amikor a hare már három-négy hétig dúlt, akkor részben a kereskedelemügyi ministerium, részben pedig a népjóléti ministerium lépéseket tettek, hogy a harc befejeződjék. De nem így kell ezt a kérdést kezelni. Nem kell, hogy előbb valamelyik szakmában annyira kiéleződjék a helyzet, hogy sztrájkra kerül a sor és hogy ez a sztrájk már négy hétig tart, mire végre az államhatalom beavatkozik, és megkisérli a béke megteremtését. Ellenkezőleg, hogy az a munkabéregyeztetőbizottság célravezető legyen, annak ugy kell működnie, hogy a bérharcot, a sztrájkot, az összeütközést a munkásság és a munkaadó érdekeltség között elhárítsa. Ez a munka béregyeztetőbizottság, ha azt akarjuk, hogy a gyakorlatban megállja a helyét, kell, hogy sztrájkelháritóbizottsággá fejlődjék. Ezért volna szükség ezekre a bizottságokra és érthetetlen, hogy ezt miért nem lehet megcsinálni, bár a nemzetgyűlés már elfogadott egy határozati javaslatot etekintetben. Ez nem lehet egy rögtönzött testület, egy ad hoc bizottság, hanem annak állandó természetű intézménynek kell lenni, amelynek munkaadó- és munkástagjait az illető szakmában mindenki ismeri, hogy ugy az egyik, mint a másik fél bizalmasai lehessenek és mindenki személyesen és karakterében ismerhesse őket. Ha a kereskedelemügyi kormányzat ezt nem igy képzeli, ha nem igy gondolja a munkabéregyeztető bizottságot megcsinálni, akkor inkább ne is csinálja meg, mert akkor az abszolúte nem fog segíteni a mai helyzeten, akkor minden marad ugy, amint van. Mindent, amennyire csak lehet, el kellene követni arra nézve, hogy a sztrájkokat a lehetőség szerint minimumra redukáljuk, sőt hogy elhárítsuk azokat, különösen a mai nehéz időkben, mert hiszen nem egyszer hangoztattuk már azt, hogy a sztrájk a munkásság kezében csak egy eszköz és nem cél, nem is lehet az, mert a munkásnak dolgoznia kell, a munkás dolgozni is akar, nem akar szünetelni, nem akar sztrájkolni, mert a sztrájk ideje alatt nem keresi meg azt, amire mindennap szüksége van. Épen ezért minden olyan szakmában, ahol a munkásság szervezettsége elég erős, egy szerződéses viszony fejlődött ki a munkás és munkaadó között, az u. n. kollektív-szerződés, amely semmi egyéb, mint eszköz arra, hogy bizonyos feltételek mellett helyreálljon a békeállapot az iparban. Nem minden munkáltató munkaadó van azzal tisztában, hogy ez a szerződéses viszony épen annyira az ő érdeke, mint a munkásoké, hogy az iparfejlődés érdekében ezek a kollektiv-szerződések nagyon is hasznosak, előmozditják az iparfejlődést és ezek hiányában vannak azok az esetek, amikor a munkaadó és munkás nem tud megegyezni, aminek következménye az ilyen harc, a sztrájk. Az igen t. ministerelnök ur azt mondotta, hogy a munkásságnak meg van az a joga, hogy sztrájkoljon. Mikor a nyomdászok sztrájkja alkalmával az érdekelt munkásság élt ezzel a jogával és voltak munkaadók, akik ezt honorálták, és követelésüket elismerték, tudjuk, hogy akkor a kormány ugy avatkozott bele a dolgokba, hogy ott, ahol a munkások dolgoztak s a munkaadók dolgoztatni akartak, ott a kormány az ellentéteket és érdekelt felek között még jobban kiélezte. Ha a Bethlen-kormány igy fogja fel szociális feladatát, ha az összeütközést nem elhárítani évi június hó 24-én, kedden. 97 igyekszik, hanem azt előmozdítja, elősegíti, vagy pedig bevárja azt az időt, mikor az ellentétek már olyanok, hogy ott a békét már nem lehet fentartani, hanem harcra kell kerülnie a dolognak — és mint mondottam, csak hetek multán interveniál és pedig ugy, hogy azt a közelmúltban is bebizonyította — akkor azt kell mondanom, hogy ebben az országban még mindig nem vagyunk közel ahhoz az időhöz, amikor ezen a téren majd jobb belátást észlelhetünk, (Kabók Lajos : Ez még az egj^szerübb elintézés ! Hát mikor bezárják a munkást, azért mert több bért akar? Pedig ilyen is van igen sok!) Ez még a kedvezőbb eset, — teljesen igaza van Kabók t. képviselőtársamnak — mert hiszen az olyan szervezetek harcánál, mint a bányamunkások, nyomdászok, vagy a vas- és fémmunkások szervezete, s az ezekbe a szervezetekbe tartozó munkások hadat üzennek a szűkkeblű munkaadóknak, ezekben az esetekben olyan szervezetekről van szó, amelyekről azok a hatóságok, amelyek ilyen esetekben a munkásokkal érintkeznek, tudják azt, hogy nem igen használ az ő ismert beavatkozásuk, mert itt csak még nagyobb ellenállásra találnak, tehát beavatkozásuk eredménytelen. De ha olyan harcosokról van szó, amelyek olyan szervezetek tagjai, amely szervezetek még nem ilyen ellenálló képesek, akkor bizony még szomorúbb képet kellene festenem azokról a dolgokról és viszonyokról, amelyek e tekintetben ebben az országban divatosak és uralkodók. (Kabók Lajos: Vidéken a csendőr, Pesten a rendőr!) Jöjjünk tisztába ezzel a kérdéssel. Az az örökös harc, amely a tőke és a munka között folyik, olyan harc, amelyet erőszakkal kiirtani nem lehet, mert ebben a harcban a munkások részéről a megélhetési lehetőségről van szó. Ha a munkások intenzive dolgoznak és ha az ország érdekében áll az, hogy különösen a mai időben intenzive kell termelni, mert máskülönben nem lehetséges az ország talpraállitása, ha ez a kérdés igy áll, akkor bocsánatot kérek, be kell látni azt, hogy a kormánynak ezzel jobban kellene törődnie, és ugy, mint más országokban, meg kell adni a munkásságnak mindazt, amihez a munkásságnak joga van ; épen azért, mert joga van a megélhetéshez, mert a munkások épen olyan harcos tagjai ennek az országnak és társadalomnak, mint bárki más, aki ebben az országban él, megélhetéshez kell juttatni őt. Ezzel szemben pedig azt észleljük, hogy a kormány különbséget tesz állampolgárok és állampolgárok között, hogy amikor a gazdaságilag gyengébb félről van szó, nem azt karolja fel, hanem inkább hajlik annak támogatása felé, aki gazdaságilag — mert több a pénze, — erősebb mint a munkás. Amikor látjuk ezt az egyenlőtlen mértéket és azt, hogy az ilyen harcok közepette a kormány közbelép vagy nem lép közbe, akkor felkeli hivnunk a kormány figyelmét arra, hogy ezen a téren is azt tapasztaljuk, hogy abszolúte nem ugy érzi magát a magyar kormány, mintha kötelezte volna magát ilyen természetű dolgok elintézésére a nemzetek szövetségénél. Az a füzetecske, amely a magyar kormány orientációjára is szolgál, értesiti, tehát figyelmezteti őt arra, hogy mindaz, amit Genfben a munkaügyi hivatal e kérdések megoldása érdekében határoz, neki is szól. Amikor azt látom, hogy szociális munkáskérdések dolgában abszolúte semmi sem történik abból, amit Genfben elhatároztak, akkor végkövetkeztetésben azt kell mondanom, hogy nem mi vagyunk azok, akik az ország jó hirnevének ártanak, hanem inkább az illetékes körök, a kormány és az a párt, amelynek módjában állana eleget tenni ezeknek a kívánságoknak, — mert hiszen többségben van — erre azonban semmi 14*