Nemzetgyűlési napló, 1922. XXV. kötet • 1924.június 18. - 1924. szeptember 05.

Ülésnapok - 1922-305

94 A nemzetgyűlés 305. ülése 1924. évi június hó 24-én, kedden. békeszerződésekben, minden állam békeszerződésében és a magzar kormány nagyon jól ismeri azt, amit itt felolvastam. (Klárik Ferenc : El is felejtette!) Mit látunk! Azt látjuk, hogy a különböző európai államok azért teremtették meg a nemzetek szövetségét, (Zaj a jobboldalon.) ... én ráérek, ha az urak ott mulatnak. Elnök : Kérem, a képviselő ur is beszélget akárhányszor más képviselő ur beszéde alatt. Ne méltóztassék mással szemben más mértékkel mérni. Rothenstein Mór: De nem mulatok! Elnök : Csendet kérek! Rothenstein Mór - Talán szabad egy megjegyzést tennem. Azt látjuk, hogy a mai időkben egy ország, egy állam sem tud egvedül megállani, még ha a leghatalmasabb is. Valamikor azt mondták az angolok, hogy politikájuk a splendid isolation politikája, hogy nekik nem kell semmiféle más ország támogatása. Ez a felfogás ma már fenn nem tartható. A nemzetek szövetségbe tömörülnek, hogy az egész világon fennálló viszonyokat uralhassák, kormányozhassák és intézhessék. Ha azonban azt akarják, hogy az egyik állam akármilyen téren túl ne tegyen a másikon, erre a célra szövetséggé kell alakulniuk és itt ugyanazt teszik, amit a munkásság ; az öntudatos munkásság példáját követik, amikor egyik állam a másikkal szemben nemzetközi alapon védekezik. Valamikor rossz néven vették ebben az országban és még ma is rossz néven veszik a munkásoktól, hogy abból a célból, hogy a nemzetközi tőke kinövései ellen közösen olyan tábort alkotnak, mely sikeresen ellen tudjon állni ezeknek a kinövéseknek. Ma már azt látjuk, hogy az államok is ugyanerre az útra térnek és ugyanazt csinálják, amit a nemzetközi szociáldemokraták, az osztálytudatos szervezett munkások csinálnak. Ha ebben a füzetecskében tovább lapozunk, a 13. oldalon a hivatal beszámol arról, hogy mely államok ratifikálták már a munkaügyi hivatal előterjesztéseit és mely államok ajánlják ezt a ratifikálást. Ez a füzetecske négy ilyen előterjesztésről számol be és sajnos, Magyarország sem azok között az államok között nem szerepel, amelyek már ratifikáltak ilyen előterjesztést, sem azok között, amelyek a ratifikálást törvényhozó testületeiknek egyelőre ajánlották. Tudjuk, hogy a mi kormányunk is bejelentette a nemzetgyűlésnek ezeket az előterjesztéseket, de azzal, hogy nem lehet arról szó, hogy azokat ezidőszerint Magyarországon megvalósitani lehetne. A 14. oldalon, ahol a nők éjjeli munkájáról s a gyermekek ipari munkájáról van szó, azt mondja a jelentés, hogy Magyarország annak ellenére, hogy az 1911 : XIX. törvénycikkbe becikkelyezett berni egyezményt elfogadta, nincs abban a helyzetben, hogy a nők éjjeli munkájáról szóló tilalmat fentartsa és nincs abban a helyzetben sem, hogy a gyermekek munkájának szabályozásáról ugy gondoskodjék, amint ezt egyszer már elhatározta. E tekintetben Olaszországhoz hasonlíthatjuk magunkat, ez lehet a mentségünk. Magyarországon épugy, mint Olaszországban, nincs meg ennek az alapja, mert nincs megfelelő számú iskolánk, mert nálunk a gazdák korán kiküldik a mezőre zsenge gyermekeiket, hogy ott nehéz munkát végezzenek. Emiatt nem lehet szó arról, hogy Magyarország ilyen kulturális törvényjavaslatokat magáévá tehessen. Azokon a kérdéseken akarok most röviden, csak futtában végigmenni, amelyek munkás, illetőleg szociális kérdések neve alatt ismeretesek és ki akarom mutatni, hogy milyen mostohán szabályozták Magyarországon a szociális kérdéseket, A nemzetek szövetségének ama felismerése ellenére, hogy minden ország szociális helyzete dönti el nagyon sokszor azt, hogy forradalmi kitörések lehetségesek legyenek, hogy elégedetlenség szittassék, hogy háború keletkezzék, ebben az országban nem igen lehet arról szó, hogy a szociális fejlődés abban az irányban menjen, amint az más, modern államrendszer mellett lehetséges. Itt van pl. mindenekelőtt a munkásbiztositás. Ha a munkásbiztositás alatt a betegsegélyezési és a balesetbiztosítási intézményeket értjük, akkor azt kell konstatálnom, hogy a berendezkedés, amelyet ha nem tévedek, 1891-ben Baross Gábor alkotott meg, két évtizeden keresztül odáig fejlődött, hogy az ország büszke lehetett rá. És ha ma azt nézzük, hogyan áll a munkásosztály szempontjából ez a betegsegélyezés és balesetbiztosítás és hogyan fejlődött tovább, akkor szomorúan kell megállapítani, hogy e téren óriási visszaesés volt. Hogy a múltban, a háború előtt a munkásbiztositás oly szép fejlődésnek indult, ez annak volt köszönhető, hogy az idők folyamán az autonómia révén olyan hatalmas intézetté fejlődött ki az egész országban, hogy abból a beteg munkásnak vagy annak a szerencsétlen proletárnak, akit baleset ert, vigasza volt minden esetben, amikor szüksége volt arra, hogy szorult helyzetében akár a betegsegélyző, akár a balesetbiztosító ne hagyja elveszni, A betegsegélyezésről itt már más képviselőtársam részéről is szó esett. Én csak arra akarok kitérni, hogy a legnagyobb baj ott található, hogy pl. a betegsegélyző pénztáraknál ma nincsenek megfelelő szociális érzékkel biró tisztviselők. A felekkel való bánásmódhoz, a vélt vagy igazi betegekkel való érintkezéshez érteni kell. Ahhoz kell, hogy valaki ember legyen. Annak a vélt betegnek — aki t. i. csak azt hiszi, hogy beteg, pedig nem az, az orvos nem igazolja — ha panaszkodik, a tisztviselő megfelelő módon kell, hogy megmagyarázza, hogy téved, ha pedig igazán beteg és a pénztár nincs abban a helyzetben, hogy neki azt a segítséget nyújtsa, amelyre szüksége van, ezt szintén meg kell tudni magyarázni. Hogy csinálják ezt ma ! Mindenkit elutasítanak, s aki egy hangos szót mer emelni, azt megfenyegetik. Igaz, hogy erre a népjóléti minister ur azt mondja, miért nem jelentik neki a konkrét eseteket, ő majd rendet fog teremteni. Hát el lehet képzelni azt, hogy minden egyes fél, akivel igazságtalanság történik, panaszával a minister úrhoz járuljon ! Olyan egyszerű dolog az, hogy akárki, akármikor megtalálhat) ministert, vagy annyit szaladgáljon, amellett, hogy nem kapja meg azt a támogatást, amelyre tényleg szüksége van s nagyobb izgalmaknak tegye ki magát, futkosson, szaladgáljon és a végeredmény az, hogy nem tudott elérni semmit sem ! Ezek a bajok ma — mondom — fennállanak. Ma nem lehet hallani arról, ami a múltban megvolt, hogy a tagokat csoportúkban a betegsegélyző pénztár székházába a főtisztviselők bizonyos napokon értekezletre hívják össze s ott miheztartás végett felvilágosító előadásokat tartottak számukra. Sokkal súlyosabb a helyzet a balesetbiztosító ágazatnál. Ha valakit baleset ér, az az illetőre nézve egy nagy baj és nagy szerencsétlenség. A balesetbiztosításnak főcélja tulajdonképen nem is az, hogy azt a szerencsétlenül járt munkást, ha megtörtént a szerencsétlenség, anyagilag támogassa, hanem a tulajdonképeni célja az kellene, hogy legyen, hogy meggátolja azt, hogy balesetek történjenek és ha már nem lehet ezeket teljesen megakadályozni, akkor_ legalább is azok számát a minimumra redukálja. A háború előtt, a béke idején az országos pénztárnak ez volt a leg-