Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-286

 nemzetgyűlés 286. ülése 1924. évi május hó 20-án, hedden. 1 delmeinek hullámtörő! és mi vagyunk az egymással egyesülésre törekvő szláv népfajok természetes elválasztói. Hiszem ugyan, hogy a világpolitika irányi tói rá fognak eszmélni rövidesen, vagy talán a török nemzet Európába való diadalmas visszatérése után ráeszméltek arra, hogy a nemzeti erőknek ilyen logikátlan, erőszakos eltologatása Európa békés fejlődésének akadálya marad mindaddig, amig a régi jogok és a régi igazságok vissza nem állíttatnak, mindazonáltal ez a körülmény, ez a reménység nem gátol meg abban, hogy magyar fajom iránt érzett mélységes szeretetem által vezéreltetve, fel ne hívjam a figyelmet egy olyan eszmei orientációra, mely ha másra nem, arra legalább is alkalmas, hogy szerencsétlen nemzetemet a testvérietíenség szomorú érzézéből kiragadja és képessé tegye a messze jövendőnek nemcsak elgondolására, de talán lassú kiépitésére is. Hogy magamat kellőleg megértessem; kiinduló pontul kell választanom az emberiség ősegyedeinek fejlődési folyamatát. Jól tudjuk t. Nemzetgyűlés, hogy már az ősember megérezte, hogy létért való küzdelmét csak szövetkezve érheti el. így jött létre az első szövetkezés: a család. Idővel a rokoncsaládokból az evulució törvénye szerint törzs keletkezett, később a rokon törzsek nemzetté, a rokon nemzetek fajjá, fajtává tömörültek. Tették pedig ezt azért, mert a létfentartás hovatovább nagyobb erőfeszitést követelt tőlük s amit a család a maga csekély erejével el nem érhetett, azt a családok csoportosulása : a törzs, s ahol a törzs ereje sem volt elegendő: a nemzet, s ahol a nemzeti erők sem voltak elegendők: a fajiság hatalmasabb, erősebb ereje oldotta meg. A létfentartásnak erre a természetes folyamatára az emberiség történetéből számtalan példát lehet felhozni, de én csak azoknak megemlítésére szoritkozom, amelyek úgyszólván a szemünk előtt játszódtak, illetőleg játszódnak io. Ilyen például a pánszlávizmus, amelynek előhírnöke volt a szláv nemzeteknek irodalmi téren való egyesitése, amelyet a negyvenes évek elején egy magyarországi születésű, Kollár János nevű szláv költő penditett meg a leghatározottabban. Az eszme Oroszországban élénk visszhangra talált s lassan politikai irány lett belőle, melynek az volt a célja, hogy Oroszország fenhatósága alatt az összes szláv népeket szorosabb kapcsolatba hozza egymással. A pánszlávizmus ebben a formájában, egyes szláv népek ellenállása folytán, nem volt megvalósítható, miért is Maszaryk és Benes ezt a politikát revizió alá vették és megteremtették a neopánszlávizmust, melynek lényege abban áll, hogy az európai nagy fajok, a latin és germán fajok szellemi és gazdasági térfoglalásából a szlávság számarányának megfelelően vegye ki a maga részét. Egy másik ilyen irány a pángermánizmus, amely az egy fajból származó népek tömörülésének valóságos iskolapéldáját tárja elénk a Bismarck nevéhez fűződő germán egyesülésben. Ilyen a zsidóság nemzetközi kapcsolata és ilyen a latin népek érzelmi találkozása is, mely a trianoni békeszerződés szerkesztésében, a romániai oláh intelligencia franciamajmolásában és az oláh irodalmi nyelv átlatinositásában eléggé kimutatható. Az európai nemzetek járnak tehát előttünk abban a természetes életösztön által kijelölt irányban, hogy a nemzeti erők sikeresebb kihasználása érdekében kapcsolatot teremtsenek azokkal a népekkel, amelyek velük együtt egy közös fajnak leszármazottjai. Én sem akarok egyebet, t. Nemzetgyűlés, — és ezt nem a pártom, hanem XAPLÓ XXIV. tisztán a magam meggyőződéséből mondom — mint amit ezek a nemzetek már többé-kevésbé megteremtettek a maguk számára. Én sem akarok többet, csak annyit, amennyit például a neopánszlávizmus maga elé tűzött, nevezetesen azt, hogy a germán, latin, zsidó és szláv fajok szellemi és gazdasági térfoglalásából a magyar nemzet, a vele rokon turáni testvérnépekkel együtt: számarányának megfelelően vegye ki a maga részét. Igaz ugyan, hogy a turáni népeknek csak igen jelentéktelen töredéke él Európában, de ez a villany és a gőz korszakában s a nemzetközi munkamegosztás idejében a szellemi és gazdasági érintkezés akadálya annál kevésbé lehet, mert a turáni népek Budapesttől egész Tokióig egymásba fűződő láncszemei a turáni testvérnépek 600 milliós tömegének. Ennek az 500 milliós, mások szerint 600 milliós néptengernek legnyugatibb tengerszeme Magyarország. Innen keletre indulva csak Szerbiát kell átugranunk és már ott találjuk a bolgárokat, törököket, a török birodalom folytatásakép az ázsiai török-tatár népeknek egész Kínáig terjedő láncolatát, végül a kinai és japán birodalmat. Ha más irányba haladunk, szintén a turáni fajhoz kell számitanunk a ruténeket, ukránokat, észak felé a művelt finneket, észteket s azután az Oroszország járma alatt nyögő finn-ugor népeknek jelentékeny sokaságát. S ha még hozzáveszszük ehhez az Anglia fenhatósága alatt élő India lakosságának majdnem felét, a körülbelül 100 millió lelket kitevő turáni eredetű indiai őslakosságot, akkor vázlatos képét nyerjük a turánság egész komplexusának és igazolását annak, hogy ennek a rengeteg területen élő embertömegnek összefüggését csak itt-ott szakitja meg idegen származású lakosság. Ilyen hatalmas erőháttér mellett szinte csodálkozik az ember azon a vétkes nemtörődömségen, mellyel ezzel a kérdéssel szemben a magyar közélet viseltetett, elannyira, hogy valósággal belenevelődött a magyar emberek lelkébe a társtalanság és testvértelenség lehangoló érzése, hogy ezáltal félénk és türelmes uszályhordozói legyünk annak a nyugati kultúrának, amely tervszerűen arra törekedett, hogy a keleti népeket lekicsinyelje, kigúnyolja és nevetségessé tegye. Különösen áll ez a kinaiakra, akik a nyugati felfogás karikatúrái lettek, holott nincs Európában olyan nemzet, amely megkezeli tőén is olyan ősmííveltséggel dicsekedhetnék, mint a lekicsinyelt kinai nemzet. Hiszen a kinaiak első irodalmi termékei Krisztus előtt 1200 esztendőre nyúlnak vissza; a könyvnyomtatást 860 évvel előbb találták fel, mint Európában, a magyar honfoglalás idejében már két festészeti iskolával, két festészeti iránynyal találkozunk Kinában; a régi hagyományokhoz ragaszkodó és természetet utánzó modern iskolával. De nincs okunk a kinaiak műveltségét lekicsinyelni ma sem, mert hiszen Cholnoky Jenő jeles tudósunk szerint, aki több évet töltött Kinában, minden kinai ember tud irni-olvasni, mindenik ismeri nemzete történelmét és a klasszikusokat. Egy nagyműveltségű kinai tudós, Ku-hung-Ning egyik művében ezt irja (olvassa): »Az európai kultúra, mely most Kínába furakodik, minden izében anyagias. A régi kinai műveltség, amely ennek ellene szegül, tisztán eszményi. Az^ európai kultúra a maga sivár egyenlőtlenségével, undorító pénzvágyával, mindent ellapositó sietségével az életet eldurvítja, felületessé teszi; ezzel ellentétben a kinai műveltség a szellem finomodásának, a jellem előkelőségének és nemesedésének ápolását jelenti«. Hogy a kinai tudóst nem vezette elfogultság ebben a kijelentésében, bizonyítani akarom egy 13