Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-293

246 A nemzetgyűlés 293. ülése 1924. akkor is túlzóknak mondjuk azokat, akik szervezkedni és védekezni akarnak. így vagyunk a mezőgazdasági problémákkal is. Én jobban szerettem volna, ha a gyáripart két részre osztották volna: a mezőgazdaságit támogató és abból fejlődő gyáriparra (Helyeslés balfelől.) és ettől független gyáriparra. (Forster Elek: Ezt óhajtjuk régen!) Megjegyzem, mindkettőt egyformán támogatandónak tartom, mert különösen ha van privát vállalkozás, ha van magántőke, amely invesztálni akar, a modern élet szabadságából folyik, hogy ezt megengedjük, mert hiszen a tömeg nem szokta megitélni tudni, mi a jó. Ha annak az egyénnek hajlandósága van valamely iparűzésre, ám próbálja meg, sőt azt mondom: bizonyos fokig az állam is védje ezt az ipart. Azt hiszem Európában elég példa van arra, hogy nemcsak azok az államok boldogulnak, amelyek nyersanyaggal rendelkeznek és amelyeknek nagy állami erő és hatalom áll rendelkezésükre, hanem vannak olyan kis államok is Európában, amelyeknek egyáltalában nincs nyersanyaguk és mégis nagyszerűen prosperálnak az ipar terén. Épen azért, mert Magyarország itt Keleten exponált helyen van — megjegyzem, az a, felfogásom, hogy nagyszerűen exponált helyen — előnyt lehet kovácsolni ebből a földrajzi helyzetből, ha helyesen folytatjuk közgazdasági politikánkat. Nem ellenzem tehát, ha a gyárak fejlődni akarnak azt vélem azonban, hogy a gyáripart annyira védeni még sem lenne szabad, mint amennyire a javaslatban védve van. Mert az az impresszióm — a gyakorlati élet fogja majd megmutatni, hogy mennyire van igazam nekem és mennyire van igazuk azoknak, akik helyeslik ezeket a magas védővámokat — hogy a túlságos védelem azt jelenti, hogy a belföldi termelés azon ágaiban, amelyek rokoni viszonyban vannak, vagy pedig ahol hasonló termelési ágakról van szó, a fogyasztók közvetlenül a kartelleknek lesznek kiszolgáltatva és az lesz a baj, hogy ezek azután visszaélnek ezzel a privilegizált helyzettel, mint abogy pl. az az érzésem, hogy Magyarországon a kőszéntermelés terén nagy visszaélések vannak. Ezért azt tartom, hogy helyesebb lett volna, ha alacsonyabb vámokat állítottak volna fel, akkorákat, hogy a fejlődés biztosítva legyen, de csakis a fejlődés legyen biztositva, nem pedig garázdálkodásnak vessük meg velük az alapját. A vámok — azt hiszem — legkevésbé a fogyasztókat és a kereskedőket respektálták, pedig a mai szociális viszonyok között — bár elismerem a következő sorrendet: mezőgazdaság, ipar, tehát termelés, fogyasztó, kereskedelem, — vannak olyan momentumok — és a mai szociális és gazdasági helyzet is ilyen — amikor a mezőgazdasági, mondjuk igy: a primitív megélhetési érdekeket és a fogyasztási érdekeket negligálni nem lehet Magyarország mai gazdasági helyzetében a fogyasztókat igenis respektálni kellene, de azt hiszem, hogy ezek a magas védővámok épen a fogyasztókra hatnak majd vissza, jobban mondva végeredményben bizonyos árdrágítást fognak eredményezni. De erről beszélni egyáltalában illuzórius. Miért ? Azért, mert ennek a javaslatnak második szakasza tulajdonképen feleslegessé teszi az egész javaslatot, mert a második szakaszban a kormány olyan felhatalmazásokat kér, amelyekhez én, mint ellenzéki politikus nem járulhatok hozzá. De nemcsak mint ellenzéki politikus nem járulhatok hozzá ezekhez. Ha nyugodtan átgondolom a dolgot, örülök annak, hogy a vámokból kikapcsolják az úgynevezett protekciókat és az adminisztráció nehézségeit. Ez nagyon fontos momentum, mert hiszen ha azt találjuk, hogy a vámok drágítanak, ezzel szemben nem tudom, évi május hó 31'én, szombaton hogy amit egy kiviteli engedélyért le kell fizetni, nem jobban drágít j a; e az árut, mint a vámok. (Úgy van! balfelől.) Én tehát ebből a szempont" ból üdvözlöm a tarifát, mert azt tartom, hogy az adminisztráció ki van kapcsolva. Ha azonban ezt a szempontot is szem előtt tartom és szem előtt tartom azt, hogy a kormánynak, — mert bizalmatlan vagyok vele szemben — nem adhatom meg ezt a felhatalmazást, másrészt mert ezzel a felhatalmazással a 2. § alapján megint az adminisztrációt kapcsolom be, t. i. nem a minister ur fog dönteni, hogy valamely A^ámtételt csökkenteni kell-e vagy emelni, hanem a referens urak fognak előterjesztéseket tenni s igy ott bombázás fog megkezdődni, minden egyes vámtétel külön-külön fog bombázás tárgyává tétetni, az összes érdekeltek meg fognak jelenni és döngetni fogják a kereskedelemügyi minister ur kapuját, — félős, hogy azt, amit ki akarunk kapcsolni, újból bekapcsoljuk egy más formában. Bár szeretem az expeditiv munkát, a gyors intézkedéseket és tudom, hogy bizonyos fokig szükség van arra, hogy egy alaptörvényből kiindulva bizonyos tételek gyorsan változtathatók legyenek, mégis, mert — mondtam — három pénzügyministerünk és egy kereskedelemügyi ministerünk van, ahelyett, hogy egy gazdasági ministerünk volna, aki plain puvoir-ral intézkedik, majdnem azt mondanám, diktátori hatalommal, mint vezérigazgató, miután a kormány gazdasági politikájában nem látom sem azt a határozott nemzeti célt képviselve, amilyet szeretnék látni, miután a kormánytól semmi tekintetben sem vagyok elragadtatva épen gazdasági téren, ezt a 2. §-t elvetendőnek tartom és azt mondom, hogy legalább is a 33-as bizottság bekapcsolása válik szükségessé; havonta egyszer a yám

tarifatételek revízióját kell napirendre tűzni és ott ezeket rövid vita tárgyává tenni. Ez a kormány szempontjából is jobb, mert nem fogjuk azzal vádolhatni, hogy egyoldalú érdekeket képvisel s a parlament szempontjából is jó, mert érzi, hogy szuverén jogát gyakorolja ilyen fontos gazdasági kérdések eldöntésénél. Mondom, ennek a kérdésnek lényege a 2. t. Ha a 2. §-t elfogadtuk, akkor egészen mellékes, hogy a többi pontokat elfogadjuk-e, mert a 2. § elfogadásával a kormány akkor és ugy változtat az összes tételeken, ahogy akar, ennek következtében a súlypont a 2. § kérdésének megitélésén van. Ezért azt javasolnám, hogy a 2. § 1., 2. és 3. bekezdésével a kormányra átruházott felhatalmazások a nemzetgyűlés jogkörébe utaltassanak át. Ez felel meg a közvélemény hangulatának is, a gyakorlati érdekek szempontjának is. Nem lehet a nemzetgyűlést azzal vádolni, hogy nem expeditiv; azt hiszem, hogy bizottság, ha tudja, hogy ilyen kérdésekről van szó és ha magunk között megállapítjuk, hogy mennyi ideig «fogunk beszélni egy-egy tételről, gyorsan el tudja intézni ezeket a kérdéseket. Ebben a javaslatban benne van a magyar gazdasági élet fotográfiája. Benne van a jövőbe vetett hit, a magyar feltámadás reménysége is akkor, ha tudom, hogy ennek a javaslatnak végrehajtásánál, megítélésénél mindenkit egy tudat hat át: hogy ez a javaslat nem célozhat egyebet, mint hogy a magyar gazdasági feltámadás javaslata legyen. De bár ezt látom belőle kisugározni, bár látok benne alkotást, végtelen sajnálatomra nem szavazhatom meg ezt a javaslatot sem általánosságban, sem részleteiben, mert olyan kormánnyal állok szemben, amelytől — sajnos — a multak tapasztalata alapján nem várhatom, hogy azt, amit ez a javaslat összehalmozott, abban a szellemben, amely ebből a javaslatból kisugárzik, de facto meg is fogja valósítani. Annak a cso-