Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-292

A nemzetgyűlés 292. ülése 1924. maztatási lehetőségével. Mert kérdem a mélyen t. kormányt, hol kívánja elhelyezni azokat B-listás tisztviselőket, akiket el kell bocsátania, — akiknek száma mindenki szempontjából felesleges, mert kisebbek lettünk, gazdaságosabban kell élnünk — ha nem az iparban és a kereskedelemben kívánja ezeket foglalkoztatni és nekik kereseti lehetőséget nyújtani? Mert az sem lehet exisztencia, hogy mindenki a börzére menjen. A legjobb bizonyság erre az, hogy azoknak nagyrésze, akik odamentek, nemcsak azt hagyta ott, amit végkielégitésképen kapott és amivel ott önállósította magát, hanem otthagyott többet is. ; Ez tehát nem lehet exisztencia a jövőre nézve. A kereskedelemnek is meg kell elégednie azzal a reális haszonnal, amellyel a békeidőben dolgozott. Ha a békeidőben egy nagykereskedő 5, legfeljebb 10% haszonnal dolgozott, akkor ez már nagy szó volt ; ma, amikor az áruk forgatása révén 60—80— ; —100 és még ennél több százalékos haszon sem tartozik a ritkaságok közé, ez mégsem mondható egészséges és helyes gazdasági rendszernek. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Ugyanez van az iparban is. Ott is meg kell szűnnie annak a helytelen gazdálkodásnak, amely ma van egyrészről a munkabérezésnél, másrészről az áruk eladásánál. Ez mind összefügg azzal a bizonytalan állapottal, amellyel nekünk számolnunk kell, amikor igen sok vállalkozó nem kénytelen az ő kalkulációját előre megcsinálni, hanem utólag csinálja meg, vagy ha előre számit, olyan összegeket számit, amelyek a fogyasztót súlyosan megterhelik és érzékenyen megkárosítják. A másik tényező, amelyet vizsgálat tárgyává kell tennünk az, hogy szociális téren megtette-e ez az ipar a kötelességét. S ha már a munkabérezésnél ilyen szomorú képet kaptunk, akkor egészen nyugodtan merem állítani, hogy a szociális alkotások tekintetében ez az ipar még messzebb mögötte van a külföldi iparágaknak. Melyik szakmánál van meg például az a minimális üdülési szabadság, amelyet külföldön már szociális törvények biztosítanak az illető munkások részére ? A magyar kormány a legutóbb törvényjavaslatot terjesztett elő, amelyben elzárkózik a washingtoni munkaügyi konferenciának ama határozata elől, amellyel a 8 órai munkaidőt kívánja megállapítani. Ausztriában és Csehországban tudtommal ez a munkaidő már törvénybe van iktatva. Elhiszi-e a magyar kormány, hogy e kérdésnek ilyen módon való elintézése itt lehetséges lesz ? Hiszen a mi magyar munkaadóink részéről uton-utfélen találkozunk azzal a felfogással, hogy nem lehet a mi iparunk versenyképes, mert mi legyőzött ország vagyunk, nehezebb gazdasági viszonyok között dolgozunk, nekünk a munkaidőt meg kell hosszabbitanunk. Kérdem, hogyha azok az ipari vállalatok — mint előbb kimutattam — ilyen silányan fizetik munkásaikat s a külföldi ipari vállalatokkal szemben lényegesen kevesebbet adnak az itt dolgozó munkásoknak, azok még hosszabb munkaidőt is kivannak ? És itt legyen szabad rátérnem arra a népszerű témára, amely a textiliparral kapcsolatosan ismételten elhangzott. A textiliparnak van legkevésbé joga olyan magas vámokat igényelni, mint amilyeneket itt követelnek, mert a textiliparban fizetik az országban a legnyomorúságosabb béreket, amelyeket csak elképzelni lehet. A törvényben megállapított kornál fiatalabb munkásokat és munkásnőket alkalmaznak, akiket — ha jön az iparfelügyelő — kiküldenek az udvarra sétálni s akkor azok ott nem találhatók. Mi azonban megállapítottuk, hogy igenis, vannak a törvényes, megengedett életkoron aluli munkások is, akik ezekben az iparvállalatokban tízórai és tíz óránál hosszabb munkáidéig dolgoznak akkor, amikor a cseh textilgyárakban ezek a munkások évi május hó 30-án, pénteken. 23? rendes szociális ellátás mellett részesülnek a nekik biztosított szabadságokban, tisztességes bérekben, nyolcórai munkaidőben, kényelmes, szellőztetett és az egészségügyi viszonyoknak mindenben megfelelő műhelyekben. Én nem tudok lelkesedni olyan iparért, amely csak nyomorúságot hoz az abban foglalkoztatott munkások részére. Tudok lelkesedni olyan iparért, amely az abban foglalkoztatott munkások munkabérét, exisztenciáját biztosítja, azok szociális kívánságait kielégíti, de nem tudok lelkesedni olyan iparért, amely csak azért alakul, hogy itt egész generációkat tönkretegyen, idő előtt öreggé tegyen, a munkások munkaerejét olcsóbban megvásárolja, felhasználva az államnak e tekintetben készséges és messzemenő támogatását, amely minden egyes sztrájk alkalmával csendőrök és egyebek után való kiabálásokban nyilatkozik meg. Én ilyen iparéit nem tudok lelkesedni, s inkább azt mondom : akkor ne legyen ilyen ipar Magyarországon, és ne tegyen tönkre egész nemzedéket azért, hogy egy pár ur, egy pár részvénytársaság jövedelmeket tudjon magának biztositani. Akkor inkább térjünk át egy más gazdálkodásra, ha az ipar vezetőiben hiányzik az a szociális érzék, amely feltétlenül székséges ahhoz, hogy itt rendes ipart lehessen fejleszteni. Mert ipart nyomorékokkal, kizsákmányolt és kihasznált munkásokkal fejleszteni nem lehet. Ipart csak ugy lehet fejleszteni és az ipar csak ugy tud versenyképes lenni, ha a munkásai jól vannak táplálva, ha a munkások friss kedéllyel mennek a munkába, ha a munkát nem büntetésképen végzik, hanem örömmel, és ha mindenki arra törekszik, hogy szeretettel végezve a munkáját, ez a munka minél tökéletesebb legyen. A mai iparban — akármelyik iparban — sajnos, nem látom ezt, hiába keresem. Talán egyetlen egy munkaadó volt, akinek — el kell ismerni — vannak alkotásai és hiba volna, ha épen a mi oldalunkról nem emlitenők ezt meg : Weiss Manfréd volt az, akiben meg volt a szociális érzéknek az a foka, melyet a külföldi munkaadóknál láttunk, akinek nevéhez egy csomó szociális alkotás fűződik. De — Istenem — ő csak egy munkaadó volt, egy ipari vállalat vezetője s ő egyedül nem tudta mindazt a hiányt pótolni, kiegyenlíteni, amellyel a többi munkaadók etekintetben visszamaradtak. Nézzék meg azokat a vállalatokat, amelyek évtizedek óta vannak itt : egyetlen egy vállalatnál sem találnak egy rendes kórházat, tüdőbeteg szanatóriumot. Az orvosi rendelőszobák is oly gyatrán, silányul vannak felszerelve a legtöbb helyen, hogy fognak találni iparvállalatokat, amelyeknek még hordagyuk sincs, ami talán hihetetlennek tetszik. Talán nem is fogják elgondolni, hogy a mai tökéletes iparfelügyelet mellett, amely ugyancsak a kazáncsöveket nézi, de mást nem, lehetséges, hogy vannak iparvállalatok, amelyeknek még hordagyuk sincs, ahol nincsenek meg a legminimálisabb szellőztetőkészülékek sem, azok a védőkészülékek, amelyek a munkások egészségét és testi épségét védik, nem is szólva arról, hogy a kormány évek óta tűri, hogy a munkásság legfontosabb alkotása, a munkásbiztositás bürokraták kezében legyen, akik üzleti alapon kalkulálva, pénzügyi" alapon számítva, minden szociális érzék nélkül, tisztán csak abból a szempontból vezetik és kezelik ezt az intézményét,hogy annak jövedelme elegendő legyen a tisztviselők fizetésére és a minimális járadékok és betegpénzek folyósítására. Ha pedig egy kis differencia van, akkor sohasem arra törekszenek, hogy mástéren igyekezzenek valamelyes korlátozásokat létesíteni, hanem elsősorban a járadékok megállapítása, a betegpénzek lenyirbálása képezi azt a területet, ahol a differenciát kiegyenlíteni kívánják. Amikor itt ilyen szociális gondolkodást lát