Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-292

2áC A nemzetgyűlés 292. ülése 1924. nia, de olyan magas a hőértéke, hogy elbírja ezt a magas szállítási költséget is. Ha tehát egy iparban ilyen állapot keletkezik, ha az a termelési viszonyok és az illető cikkek előállítási körülményei tekintetében sokkal hátrányosabb helyzetben van, mint a külföldi, hasonló vagy előnyösebb üzemviszonyok között dolgozó gyáripar, akkor jogosnak tartom azt, hogy az a differencia, amely a termelési költségben és a természeti fekvésben van, egy vámmal kiegyenlittessék, hogy ezzel az az ipar védve legyen. Ez a vám azonban nem lehet több, mint amennyit ez a tény jelent. Véleményem szerint elsősorban is arra kell törekedni, hogy mindazokat a nyersanyagokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy itt az ipart foglalkoztassuk, vámmentesen lehessen Magyarországba behozni. Bátor vagyok itt utalni azokra a példákra, amelyeket pl. a körülöttünk lévő országok gazdasági politikájában látunk, ahol nemcsak a nyersanyagbehozatalt engedélyezik, de a nyersanyagok vasúti szállítási díjtételeit is olyan alacsonyan állapítják meg, hogy a vasút épen csak önköltségét találja meg, vagy talán még azt sem és ezeket a költségeket inkább olyan árucikkekre igyekszik áthárítani, amelyek ezt könynyebben bírják el. Igen t. Nemzetgyűlés ! A mai gyáriparról nagyon sok szó esett és bírálat tárgyává tétetett a magyar gyáriparnak ténykedése tekintetében, hogy ez monopóliumot élvez-e e vámok révén, vagy hogy olyan kiváltságok biztosittatnak-e részére, amelyek azután tényleg monopolisztikus jelleggel birnak. Nem tétetett azonban bírálat tárgyává az egész kérdés abból a szempontból, hogy a gyáripar megteszi-e szociális téren azt a kötelességét a nála alkalmozott munkásokkal szemben, amelynek teljesítése tőle joggal elvárható. Mindig hivatkozás történik a külföldön lévő iparvállalatokra, főként a cseh, osztrák, német és más iparvállalatokra, és mindenkor csak azokat a termelési költségeket veszik számításba, amelyek ott és nálunk vannak ; de sohasem esett szó sem itt, ennek a tárgyalásnak a keretében, sem a kívül álló közgazdasági társulatok és egyéb testületek ankétjain és ülésein arról, és nem tétetett bírálat tárgyává az, hogy ez a gyáripar megteszi-e szociális téren azokat a minimális kötelességeket, amelyeket a külföldi gyáripar már megtett. Ha -ezen a téren belemegyünk a vizsgálatba, akkor nagyon szomorú, kétségbeejtő képet kapunk. Azt látjuk, hogy a magyar gyáripar ezen a téren egyáltalában nem teszi meg kötelességét. (Mozgás. Halljak ! Halljuk !) Nem teszi meg sem az egyik oldalon — a munkabér tekintetében, sem a másik oldalon — ami a szociális berendezéseket illeti. A munkabérről itt többször szó esett, és kimutat luk adatok tömegével, hogy a magyar munkásság nagyrésze ma is a békebeli bérek 40%-át kapja. Ezzel szemben csak a cseh iparra bátorkodom hivatkozni. A cseh iparban foglalkoztatott munkások még a békebeli béren felül is javadalmazva vannak s a békebeli standardon felül juttatnak nekik 5—10%, sőt egyes szakmákban 15%-ig menő többletet. Ha a magyar ipar itt vámvédelemről beszél, hát nem elég vámvédelem neki ez a munkabérkülönbözet, amely itt megvan, hogy ő a békebeli bérek 40%-a mellett dolgoztatja munkásait, a külföldi vállalatok pedig a békebeli bérek %-a mellett foglalkoztatják munkásaikat? Pedig ez a disszonancia nem volt meg valamikor, mert amikor Magyarország Ausztriával egy közös vámterületet képezett, akkor a cseh munkás munkabére sok esetben alacsonyabb volt, mint a magyar munkás munkabére és a munkabér nem lehet egy verseny- vagy kalkulációs-alap. Ma a munkabér némely áru előállításánál nagyon fontos tényező. Vannak áruk, amelyeknél a munkabér évi május hó 30-án, pénteken. talán kevesebb részét teszi ki azok értékének, hanem inkább a nyersanyag teszi ki azoknak az értékét ; de vannak cikkek, amelyeknél a munkabér rendkívül fontos tényező. Ha ebben a fontos tényezőben 50—60% differencia van a magyar bér és a külföldi ipartelepek bére között, akkor önkénytelenül felvetődik az a gondolat, hogy hát hova lesz az a többlet, amelyet itt a munkaadók nem fizettek ki ? Hova lesz az a munkabérhiány, amely a.külföldi munkás és a magyar munkás munkabére között megvan ? Ha én ezt a többletet keresem, akkor önkénytelenül is oda jutok, hogy ezt a többletet keresnem kell az ipari vállalatok túlzott jövedelmezőségében, keresnem kell egyes ipari vállalatokat finanszírozó bankok túlzott jövedelmezőségében, mert oda folyik be ez a jövedelem, amelyet a munkás munkabéréből elvonnak. Ezt az állapotot állandósítani nem lehet. Lehet, egy ideig fentartani, különböző, nem tudom, milyen erőszakos és egyéb eszközökkel a gazdasági viszonyok lehetetlensége folytán, de állandósítani ezt nem lehet. Mert ha ezt állandósítani kívánják, akkor elsősorban az az ipari munkásosztály pusztul el, amely nélkül egészséges ipart elképzelni nem is lehet. A legfontosabb tényező fog tehát elpusztulni s a szakképzett munkások egy része külföldön fog elhelyezkedést keresni, más része pedig kénytelen lesz olyan foglalkozási ágakra áttérni, amelyekben megélhetése jobban van biztosítva. Számolni kell tehát igenis azzal, hogy a munkabéreknek ki kell egyenlítődniük, el kell érniök legalább a ;békebeli nívót ; bár az a békebeli nivó sem volt valami ideális megélhetés, de legalább ezt kell elérnie a munkabérnek és arányba kell jönnie a megélhetéssel. Mert ha ez nem történik meg, akkor hiába csinálnak itt akármilyen vámvédelmet, hiába csinálnak bármilyen iparfejlesztést ; ha nem lesz itt egy fogyasztóképes munkásosztály, egy fogyasztóképes dolgozó osztály, akkor hiába fognak itten árucikkeket gyártani, hiába fognak kartont nyomni és hiába fognak Csepelen posztót szőni és a cipőgyárakban cipőt csinálni, mert akkor nem lesz a munkásnak és a dolgozó társadalmi osztályoknak pénzük arra, hogy ezeket az árukat meg is tudják vásárolni. (Strausz István : Hiába fognak szanálni !) Ha fennáll az a nyomorúságos állapot, amely ma megvan, hogy egy munkás csak minden három évben tud egy ruhát venni magának, akkor hiába fogunk textilipart fejleszteni ; ha egy munkásasszony kartonruhájára a munkásnak majd egy hónapi fizetését kell ráköltenie, akkor hiába fognak kartont gyártani, mert akkor ennek az iparnak nem lesz felvevőképessége, nem lesz fogyasztó publikuma, amely ennek az iparnak termékeit tényleg meg is tudja vásárolni. A bajnak a fő kútforrása tehát itt van. Nem a vámokban kell a hibát keresni, hanem elsősorban a lehetetlen munkabérezésben. Az iparvállalatoknak is be kell látniok, hogy nem tartható fenn örökké egy olyan kalkulációs alap, amely ilyen nyomorúságos munkabérekre kivan berendezkedni, amelyeket egyes testületek, — mint pl. a Vasművek és Gépgyárak Egyesülete — diktatórikusán állapítanak meg, s amikor 15% a mindenki által kétségtelenül elfogadott és megállapított drágulás, csak 5%-ot adnak, a munkás életstandardja pedig hónapróknónapra sülyed, állandóan lejjebb megy. Hiába fognak akármilyen iparfejlesztést csinálni akkor, ha —• mint előttem szóló t. képviselőtársam pártom részéről megállapította — a gyufagyárban dolgozó munkásnők keresete egy fél skatulya gyufával egyenértékű. Ilyen körülmények között nem lehet tehát csodálkozni azon, ha a munkabéreknek ez az aránytalansága, alacsonysága nem teszi fogyasztóképessé a piacot. Ez összefügg a kereskedelemmel, sok-sokezer embernek az alkal-