Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-292

A nemzetgyűlés 292. ülése 1924. évi május hő 30-án, pénteken, 235 legyen. De ha én a szabadkereskedelem álláspontját ugy értelmezem, hogy ezzel egyidejűleg a fogyasztók fogyasztóképességét tönkreteszem, akkor ezzel a kereskedelemnek sem teszek jó szolgálatot, mert hiszen hiába kap azután a kereskedő szabad behozatalt bármilyen tetszése szerinti árura ; ha nincs megfelelő fogyasztó publikum, ha nincs fogyasztó lakosság, akkor a kereskedelem ezzel egyidejűleg fog elpusztulni. Az a gazdasági politika, amely Magyarországon van s amely a nagybirtokok révén nem teszi lehetővé, hogy a kisgazdaosztály és a kisparasztság olyan nagy mérvben el tudjon szaporodni, mint ezt más, külföldi államokban látjuk, maga is bizonyos mértékben rovására megy a fogyasztásnak. A legtöbb 5—10 holdas gazda, ha két fia van, kénytelen az egyiket iparosnak nevelni s az azután vagy a bányászatban, vagy a faiparban, vagy valami más iparágban tanul és ezáltal ipari munkássá, városi lakossá válik. Én ugy látom, hogy ezek a társadalmi rétegek sokkal nagyobb fogyasztók, mint a mezőgazdasági lakosság. Foglalkoznunk kell ezenkívül azzal a kérdéssel is, hogy nálunk Magyarországon szellemi téren meglehetős túlprodukció van. Ha nem teremtünk munkaalkalmakat azoknak a szellemi munkásoknak, akik az állami adminisztráció egyszerűsítése és redukciója folytán feleslegesekké válnak, akkor ezek az emberek meglehetősen bizonytalan helyzetbe kerülnek, nem tudják elhelyezkedésüket megtalálni és a legkevésbé lesznek fogyasztóképesek. Részemről azonban az az álláspont sem találkozhatik helyesléssel^ amely a túlzott védővámokban jut kifejezésre. Én ugyanis nem is azt nézem, hogy ez a védővám kartell jellegével bir és az árak megfelelő kialakulását egyáltalában nem teszi lehetővé, hanem ezt a kérdést egy sokkal súlyosabb szempontból bírálom : azt látom, hogy minden védővám az iparnak bizonyas mértékben való visszafejlődésére vagy stagnálására vezet. Mert csak az a munkaadó törekszik arra, hogy modernebb gépeket szerezzen be, csak az a muknaadó igyekszik az iparban az uj találmányokat felhasználni és értékesíteni, amelyik munkaadó, illetőleg ipari szakma kényszerítve van bizonyos versenyre. Ha az illető nincs erre a versenyre kényszerítve, esetleg lemond arról a többlethaszonról, amely a munkaeszközök tökéletesítése folytán keletkezik, és megelégszik azzal a primitiv termelési móddal, amely neki ma talán kényelmesebb és amely nem okoz neki semmiféle gondot. Számtalan esetet lehetne erre vonatkozólag felsorolni. így pl. ha egyik-másik iparágban egy külföldről jött mérnöknek vagy egy kiváló szakembernek talán magas, túlzottan nagy fizetést kellene adni, annak alkalmazásától eltekintenek, mert ezt a fizetést sajnálják attól az egyéntől ; nem látják be, hogy ennek az egyénnek külföldi tapaszalatai, zseniális organizálótehetsége és egyéb képességei a termelési költségeket mennyivel csökkentenék, a termelést mennyivel tennék olcsóbbá és ezáltal mennyivel tennék versenyképesekké azt az ipart. Ha tehát ez a védővám igy megvan, ez az ipar rovására megy. Méltóztassanak megengedni, hogy ezt az álláspontot ne csak az iparnál, hanem a mezőgazdaságnál is képviseljem. Mert a mezőgazdaságnál is ugyanez fog bekövetkezni, ha nem lesz itt egy egészséges verseny, ha a magyar mezőgazdák nem fognak arra törekedni, hogy földjüket jobban műveljék meg, hogy intenzivebb gazdálkodásra térjenek át, hanem meg fognak elégedni azzal a primitív termelési móddal, amellyel ma egyes magyar vidékeken találkozunk, ahol nem helyeznek súlyt arra, hogy akár műtrágyával, akár gépek felhasználásával igyekezzenek több eredmény kihozni abból a földből, mint amennyit ma ki tudnak hozni. Ha azok az agrárvámok, amelyek ebbe a javaslatba fel vannak véve, igy maradnak meg az életben, ezek a mezőgazdaságnak is ártani fognak. Ne tessék azt a mumust a falra festeni, amellyel lépten-nyomon találkozunk, hogy a magyar iparnak vagy a magyar mezőgazdaságnak szüksége van ezekre a védvámokra, mert különben jön az orosz, amerikai, román és nem tudom még milyen búza, amely el fogja önteni Magyarországot és a magyar mezőgazdaságot tönkre fogja tenni. A magyar mezőgazdaság exportra dolgozik. Mi termékeink nagy részét külföldre szállítjuk, s az árak nem a magyar árakhoz alkalmazkodnak, hanem a világparitási árakhoz. A búzának és egyéb terményeknek árai függetlenül alakulnak a belföldi fogyasztástól. Ha tehát mi az árut külföldre szállítjuk, és a külföldön meglévő áru olcsóbb lesz, akkor ennek olcsóbb volta nyomni fogja a magyar agrártermékeket is és nem lesz lehetséges még a vám mellett sem fentartani azt az állapotot, hogy itt az agrártermékek ára magasabb legyen. Vagy méltóztatnak elképzelni olyan lehetetlen állapotot, amilyen pl. ma a cukornál fennáll, hogy ma a cukrot Cseh-Szlovákiában 3—3"5 cseh koronáért adják,— lehet, hogy azóta már olcsóbban is, mióta én információimat beszereztem — nálunk, Magyarországon pedig ez a cikk, amelyet belföldön termelnek, a duplájába kerül. Ezt addig fenn lehet tartani, amig a cukor egy monopóliumot képez. Mert ma a dohánymonopólium mellett a cukor is monopóliumot képez, ha nincs is ez olyan világosan, olyan nyersen kimondva, mint a dohánynál. A cukrot ugyanis terheli az állami kincstári haszonrészesedésen és az adón kivül még a munkaadók, a cukorgyárak olyan nagy többletjövodelme, amelyről a külföldi cukorgyárosok lemondanak azért, hogy versenyképesek legyenek, és nem elégszenek meg a kiskvantumu termeléssel, hanem igyekeznek nagyobb kvantumot termelni és ennek révén biztosítani maguknak azt a jövedelmet, amelyet ma a magyar cukorgyárosok sokkal kevesebb termeléssel tudnak maguknak biztosítani. Ez az állapot nem lesz f entarthat ó a jövőben, és hiába lesznek meg ezek az agrárvámok, mert a búza külföldi árához kell alkalmazkodnia a búza belföldi eladási árának, és akkor hiába van itt vám vagy akármi. Mert ha nem fog áttérni a magyar mezőgazdaság intenzivebb termelésre, akkor természetesen kénytelen lesz a külföldi verseny hatása alatt az árakat leszállítani és jövedelmének nagy részéről lemondani, ami talán az egész mezőgazdaságot válságos helyzetbe hozhatja. Ugyanez a helyzet pl. a magyar szénbányászatnál is. A magyar szénbányák termékeinek kőértéke lényegesen kevesebb, mint a külföldi bányákban termelt széné. Magyarország területi megcsonkítása folytán ezek a bányák nagyrészt elveszítették felvevő piacaikat. Amig a salgótarjáni szénmedence azelőtt a losonc—füleki iparterületet látta el a szükséges nyersanyaggal, addig ma azt látjuk, hogy ez a szén Salgótarjántól egész Budapestig kénytelen megtenni a hosszú szállítási utat és mivel silányabb minőségénél fogva ezt a nagy szállítási költséget nem bir ja el, emiatt már nem versenyképes. Ugyanígy van a borsodi szénmedencénél is. Az a szén, amely azelőtt a borsodi és gömöri ipartelepek szénellátását biztositotta, ma — minthogy ezek a területek el vannak tőlünk vágva — megmarad nekünk, de ha értékesíteni akarjuk, hosszú vasúti vonalon Miskolcon át Budapestre kell hoznunk s az itteni ipartelepek ellátására felhasználnunk, ami ezt a silányabb minőségű szenet annyira megdrágítja, hogy ez ugyancsak nem versenyképes Budapesten a külföldi szénnel, amelynek ugyan — messzebbről jővén — nagyobb szállítási költséget kell vállal-