Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-292

Ä nemzetgyűlés 292. ülése 1924. annyi versenyvállalat keletkezett az EgyesültÁllamokban, hogy nagyobb azok jelentősége, mint ezé a tröszté. De itt van a hazai példa : a bőripar, amelyről mindig azt mondják, hogy abban teljes kartellirozódás következett be, holott a három kartellirózott bőrgyár csak 35%-át jelenti a bőrtermelésnek. Viszont 22 közép- és kisebb gyár létesült az utóbbi esztendőkben a prohibició hatása alatt és pár száz beszüntetett timárüzem tudott megint életre kelni. A kartell árfelhajtó hatására nézve pedig érdekes adat, hogy ma, a behozatali tilalom idején, nálunk a krupón ára 72.000 korona, holott Ausztriában 92.000, Csehországban 90.000, Németországban pláne 130.000. De itt van ^képviselőtársamnak, Sándor Pálnak a vállalata. Én 25 esztendő óta élek benne az iparban és tudom, hogy ez az igen szép vállalat is mint egy kartellen kivüli vállalat alapíttatott. Annak alapját is az képezte, hogy a hídszerkezeti és a vagonkartell mellett akartak és tudtak is érvényesülni. Csonka, Magyarországban különben ennek az egész kartellkérdésnek jelentősége nagyon megcsappant. Melyek azok a kartellek, amelyek a publikum előtt rendesen mint ilyen nagy kizsákmányoló szervezetek vannak beállitva ? A cukorkartell tulajdonképen nem kartell. Hiszen a répabeszerzés tekintetében a legvéresebben verekednek egymással. A cukorkartell azt jelenti, hogy a háború alatt létesített közös eladási irodát a kormány követelménye szerint fenn kellett tartani. A kormány gyakorolt befolyást arra, hogy ilyen közös eladási szerv az ő ellenőrzése alatt létesüljön, mert a kormánynak érdeke volt a belső fogyasztás eladásába belenyúlni. (Sándor Pál : Ez már sokkal előbb létesült !) Én a mostani helyzetről beszélek. A mostani helyzetben lényegileg cukorkartell nem létezik. (Sándor Pál : Ez igaz !) Ami létezik, az egy szervezet, amelyet a kormány kivan. Ugyanez áll a szeszkartellre is, amely a mezőgazdasági szesziparnak és az ipari szeszgyáraknak közösségéből létesült azért, hogy a lehetetlen termelési viszonyokba bizonyos rendet hozzon be és abban az állam magának szintén a legnagyobb befolyást biztositotta, kiváltkép az ármegszabás tekintetében is, ami a fogyasztási adóval függ össze. De ha szociális hatásairól beszélünk, maga a szociáldemokrácia nem is elvi ellensége a termelő szervezeteknek, sőt még a gyakorlatban sem. Hiszen nagyon érdekes példát szolgáltat a nyomdaipar. A nyomdaiparban a szervezett munkások nem dolgoznak olyan mestereknél, akik a munkaadók árszabályzatánál olcsóbban dolgoznak. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, mintha az a törekvés, hogy az állam a működésüket ellenőrizze, nem volna jogos, mert hiszen ennek jogossága a gazdasági életben sokkal jelentéktelenebb tényezőknél is fennáll. Most még csak a dumping kérdéséről szeretnék beszélni. (Halljuk ! Halljuk !) Én őszintén csodálkozom Sándor Pál t. képviselő urnák indítványa felett, mert ezt én egy bizarr ötletnek tartom és amennyiben az ő indítványa, amelyről nem tudom, hogy beadta-e vagy nem, (Sándor Pál : Beadtam !) csakugyan komoly megfontolás tárgyát fogja képezni, mégis szeretném felhívni az igen t. kereskedelemügyi minister ur figyelmét arra, hogy ha ez a kérdés csakugyan érdemleges tárgyalás alá kerülne, akkor ez nemcsak az igazságügyi bizottság elé tartozik, hanem okvetlenül szükséges lesz, hogy a közgazdasági és a pénzügyi bizottság is leadja erre vonatkozólag a maga véleményét. Á gazdaságpolitikai elméletben igen sok vitára adott ez a dumping alkalmat, abból a szempontból . .. (Sándor Pál : Hát akkor nem olyan bizarr !) elméletről beszélek, holott igen t. képviselőtársaét^ május hó 30-án, pénteken. 229 mat én nem a gazdaságpolitikai elmélet, hanem a gyakorlati élet emberének ismerem. Abból a szempontból adott vitára alkalmat, hogy vájjon helyes-e idegen gazdasági területeket olcsóbban juttatni termelési eszközökhöz vagy árukhoz, de ezeken az elméleti meggondolásokon a termelési szükség mindenütt kénytelen volt magát túltenni. Még az sincs elvileg sem eldöntve, — mert még az elméleti irodalomban is nagy vita tárgya — hogy csakugyan ártanak-e az illető gazdasági államok életének, amelyek igy az egyenletes nagy tömegtermelés kedvező hatásaihoz juthatnak. (Sándor Pál : Például a cukornál !) Nálunk a jelentősége szerintem minimális, mert a mi nagy magyarországi 3*4 milliárd aranykoronára rugó ipari termelésünkből megmaradt az országban körülbelül másfél milliárd és azt hiszem, az utolsó évek termelése a 80%-kal magasabb árnivó következtében körülbelül ilyen értékűnek mondható, dacára annak, hogy csak 60%-át érte el átlagban teljes termelőképességének. Most e másfél milliárddal szemben — vagy talán valamivel több, mint másfél milliárd — a mi ipari gyártmánykivitelünk összesen 127 millió koronát tett ki, az egésznek 8—9%-át. Itt van a t. képviselő ur mentalitásának tévedése, amely keresztülvonul egész eszmemenetén. Mi nem vagyunk egy dumpoló ipar, — megint globálisan beszélek — ehhez hiányoznak a kedvező termelés előfeltételei, hiszen mi lényegileg a hazai fogyasztást akarjuk kielégíteni, mi más országok dumpingja ellen akarunk és kell, hogy védekezzünk és az egész vámvédelem mértéke e szerint alakul. Ezért nem lehet a mi tarifánkat a cseh vagy az osztrák tarifával összehasonlítani. Ne tévessze meg a t. képviselő urat az, hogy az ő vállalatának sikerült olyan időkben, amikor a korona leromlása következtében pillanatnyilag olcsó termelési lehetőségek voltak, a külföldön egy vagy más szállítást elérnie. Méltóztassék csak érdeklődni, hogyha a normális valutaidőkben, a világháború előtt exportáltunk a Balkánra budapesti konstrukciókat, miért történt ez ? Bizonyára azért, mert a piaci pangás idején akarták munkásaiknak foglalkoztatását és az üzemek folytonosságát biztosítani. Nálunk ezek az olcsó eladások a külföldön elsőrendű szociális érdekek, — megint az egészet tekintve, nem egyes részletvonatkozásokban. Ezt policiával megakasztani nem lehet, aminthogy sehol a világon, ahol ezeknek nagy jelentőségük van, nagy ipari exportállamoknál ilyen módon megakadályozni nem lehetett és nincs is senkinek eszében. Hiszen elsősorban a munkásérdekek szempontjából tartom az ilyesmit lehetetlenségnek. Tegnapelőtt Dénes t. képviselőtársam például a vaskohászati termelésnek 12 millió aranykoronás exportjáról beszélt vámpolitikai vonatkozásban. Bizonyára azért, mert látta, hogy ezen az oldalon a vaskohászatnak egy reprezentánsa van, aki a Házban is hozzá akar szólni a kérdéshez. Ugy járt azonban vele, mint a bécsi Nationalrat tárgyalásain Bauer szociáldemokrata képviselő. Az ottani tárgyalás menete egészen érdekes a mi tarifánk szempontjából. Bauer azt vetette az osztrák tarifajavaslat szemére,— amilyen vádat a mi tarifajavaslatunk ellen az eddigi vitában még nem igen hallottam és azt hiszem, nem is igen lehetne ilyet mondani — hogy ők nem építették fel elég rendszeresen, elég arányosan a nyerstermény, a féltermény és a készáru között a vámokat, holott őszerinte is a finál-produktumok vámját kell a legerősebben védeni, tehát azoknak a terményeknek vámját, amelyeknek vámtételeit nálunk a legerősebben szokták kifogásolni. Ő a kifogást elsősorban arra applikálta, hogy a textiliparban azt találta, hogy a fonóipar a szövőiparral szem-