Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-292

230 A nemzetgyűlés 292. ülése 1924. ben aránylag erősebben van védve, mert a túlsó oldalon ült egy keresztényszocialista képviselő, aki textilgyáros volt. Mikor azonban kiderült, hogy ez a Sterubitz nevű képviselő nem fonógyáros, hanem szöveteket állit elő, akkor az volt a felelet : hogy a szövet a textiliparnak nem a íinál-produktuma, mert a finál-produktum a konfekcionált áru. Dénes képviselő ur is ilyen tévedésbe esett «i vaskohászatnál. Ő rajtam akar egyet ütni, tehát meg kell magyaráznom neki a helyzetet, hogy a vaskohászat nem finál-produktumokat állit elő, holott a magyar export szempontjából a speciális gépek vámjának van jelentősége, az elektromosipar termékeinek, amelyeket mint finál-produktumokat Sándor Pál t. képviselő ur szokott legerősebben támadni. (Sándor Pál : Fogom is !) Ezek tulajdonképen a magyar vastermelés konfekcionált árui, amelyeket Ausztriában igen erősen kivannak védeni, tehát olyan államban, ahol ezeknek az export szempontjából igen nagy szerepük van és senki sem gondol arra, hogy az osztrák gyárakat kizárja az exportból, s hogy ne adhassanak el olcsóbban a világkereskedelemben, mint a saját belső területükön. A szanálási javaslatok tárgyalása alkalmával csakugyan mondottam, hogy 12 millió aranykorona értékű kohászati termék és vasáru kivitelünk volt és ugyanannyi behozatalunk ; ennek jelentőségét™ csak a kereskedelmi mérleg szempontjából mutattam ki, arra hiva fel a figyelmet, hogy ha ez az iparágunk nem maradna fenn, akkor körülbelül 120 millió korona értékű behozatalra lenne szükségünk. De abból, hogy egy iparág kénytelen terményeinek 10%-át sokszor olcsóbb áron is külföldre eladni, annak termelési viszonyaira még kereskedelempolitikai szempontból nem lehet semmiféle következtetést levonni. Hogy áll ez a kérdés — ha belemélyedünk — kereskedelempolitikai szempontból ? Az osztrák szerződéses tárgyalásoknál, illetőleg árucsereegyezményeknél, amelyekre elsősorban azért volt szükség, hogy a borkivitelt biztositani tudjuk, kénytelenek voltunk igen nagy koncessziókat adni olyan vasáruk behozatala tekintetében is, amelyekben itt túltermelés van, — hogy másra ne hivatkozzam, pl. a szekértengelyek és csavarok tekintetében. A szekértengelytermelés többszörösen meghaladja az ország szükségletét, hiszen azok a részek szakadtak el, amelyek geológiai alakulatuknál fogva a legtöbb tengelyt fogyasztották. Ennek következtében itt még nagyobb munkanélküliség állott elő. Hát az a tengelygyár vagy csavargyár azonnal állitsa be üzemét és kergesse el a munkásait csak azért, hogy bizonyos teoretikus meggondolásokon túl ne tegye magát, amelyek különben sehol a világon nem exisztálnak ? Igenis, kénytelen exportálni, termelési áron alul is, amig csak bir, hogy munkásainak kenyerét és a termelés folytonosságát biztosítsa. Mindezeket a dolgokat mérlegelni kell és nem lehet általános frázisokkal dolgozni. En tehát mindebből azt akarom levonni, hogy őszintén szólva, az egész dumping-kérdést — ne méltóztassék rossz néven venni — komoly kérdésnek felfogni nem tudom, A vitában felmerült még egy vád, — bocsánatot kérek, most már körülbelül eszmemenetem végéhez érek — amellyel szemben meglehetősen érzék any vagyok, az elszakított területekkel való gazdasági Összefüggés szempontjából két ellentétes megvilágításban.* Az egyik oldalon azt mondották, hogy szükséges a velük való gazdasági kapcsolatot minél szorosabbá összefűzni. De igen sajnálom azt a másik beállítást, amelyet Nagy Vince képviselő ur tárt elénk. Nagyon sajnálom, hogy a magyar nemzetgyűlésben általában elévi május hó 30-án, pénteken. hangozhatott ilyen beállítás, amely ezt a dolgot épen ellenkező irányban úgy állította be, hogy ez a vámtarifa és vámvédelmi kiépítés titkos irredentát jelent, hogy gazdaságilag tönkre akarjuk tenni az elszakított területeken élő lakosságot. Mondhatom, engem elkeserít, amikor a magyar nemzetgyűlésen ilyen nyilatkozatokat hall az ember, amelyek különben is abszolút tévesek, abszolút hamisak és a viszonyok teljes nemismerésén alapulnak. Ha ezeket a területeket vesszük, Erdélyben és a délvidéken levő vállalkozások oly nagy fogyasztási területekhez csatoltattak hozzá, melyek indusztrializálódása sokkal kisebb fokon áll, ugy, hogyha az általános viszonyok a megélhetést lehetővé tennék, ezekre nézve a helyzet adva van. De különben is, ha egy pillantást vetünk a forgalmi adatokra, hogy melyek azok az áruk, amelyek Jugoszláviából és Romániából Magyarországba gravitálnak, akkor ki fog derülni, hogy ezeknek legnagyobb része olyan áru, amely vámmentes, úgyhogy a mi vámpolitikai irányunkra — legyen az akár védvámos, akár szabadkereskedelmi — semmi jelentősége nincs, mert hiszen az onnan való behozatal nagyjában redukálódik a nyers- és megmunkált fára, kenderre, kenderkócra, nyersfémekre, nyersbőrökre, ócskavasra. Ez mind vámmentes anyag ; ehhez hozzájárul még Jugoszláviából a vasérc, amely szintén vámmentes anyag. Az egyetlen cikk, amelynek Romániára nézve vámpolitikai szempontból jelentősége van, a petróleum és a benzin, amelyre azonban nem akarok kitérni, hiszen ez nem képezheti az általános vita tárgyát. Nekem, aki a magyar petróleumipar fentartását általános érdekekből szükségesnek tartom, az a meggyőződésem, hogy soha még nem volt ügyesebben megszervezett magánérdekeltség, amely az országot valamely kérdésben úgy az orránál fogva tudta vezetni, mint épen ebben a kérdésben. De erről nem kívánok bővebben beszélni. Nagy Vince képviselő ur ugy állítja be, hogy a felvidéki ipar a mi elzárkózásunk miatt ment tönkre. Hiszen a felvidéki ipar 1921-ben és 1922 elején már teljesen tönkre volt téve, — hiszen a legszenvedőbb alanya ennek én magam vagyok — tehát olyan időben, amikor a magyar elzárkózás még egyáltalában nem létezett, mert — amint az előbb már kifejtettem — ezt csak az 1922. év folyamán építették ki. Ez Csehországban természetes folyamat volt, amelyet a cseh korona értékemelkedése és a helytelen közigazgatási intézkedések csak siettettek, de megakasztani semmiképen sem lehetett volna. A felvidéki ipar pusztulása különben a legerősebb érv a védővámok mellett azért, mert ez mutatja azt, hogy egy sokkal erősebb, természetes előfeltételeken alapuló iparral egy közös gazdasági területen mérkőzni hem lehet. Mi mindannyian boldogok volnánk, ha ismét egy gazdasági közösséget alkothatnánk az elszakított területeinkkel, de hát erre a közeli évek exisztenciáját nem építhetjük fel. Vannak olyanok, akik az összes utódállamokkal való teljes gazdasági közösséget propagálják. Erre azonban sehol sem látunk hajlandóságot s erre ma még nincs meg a mentalitás. Azt hiszem, hogy a legközelebbi évtized kereskedelmi politikájából ezt a gondolatot ki lehet kapcsolni. Ha pedig Sándor Pál Gratz Gusztávra hivatkozik, mint aki ezzel a vámtarif aj avaslattal nincs megelégedve, erre azt mondom, hogy hiszen Gratz Gusztáv a volt monarchia uj életrekelendő gazdasági egységének az ideológusa és az ő támadásai ebből a szempontból irányulnak ezen javaslat ellen. Nem kívánok az egyes tételek vizsgálatába behatolni. Meggyőződéssel vallom, hogy ez a javaslat az ország gazdasági szükségleteinek és igényeinek megfelel a legkülönbözőbb szempontokból.