Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIV. kötet • 1924. május 14. - 1924. június 17.

Ülésnapok - 1922-289

À nemzetgyűlés 289. ülése 1924. régi vámtarifának már csak egy csonka maradványa volt. Indokolt volt tehát minden tekintetben, hogy egy uj vámtarifa készittessék és pedig olyan vámtarifa, amely csonka Magyarország sajátos gazdasági érdekeinek megfeleljen. Mélyen t. Nemzetgyűlés! Lássuk tehát és állapitsuk meg azokat a sajátos magyar gazdasági érdekeket, amelyeknek megcsonkitott helyzetünk az eredménye. (Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Legeminensebb gazdasági érdekünknek, — amely minden más fogalmat magábanzár — gazdasági termelésünknek, tehát mezőgazdasági és ipari termelésünknek megerősitését, fejlesztését és fokozását tartom. Nemcsak gazdasági, hanem elsőrendű politikai érdek is ez, mert kétségtelen, hogy gazdasági megerősödésünkkel politikai tekintélyünket is növelni fogjuk. Egy ország gazdasági életében a termelőképesség mindenkor óriási szerepet játszott és ez hatványozott fontossággal bir mostani megcsonkult helyzetünkben, amikor nemcsak a régi termelési tényezőknek mostohaságával, — gondoljunk csak Széchenyi nyomán klimánk szeszélyességére — hanem a megcsonkult helyzetünkből eredő igen nehéz helyzetekkel — gondoljunk csak ebben a tekintetben vasérctermelésünk ijesztő megcsappanására, — kell megküzdenünk. Szükség van tehát egy céltudatos, egyenesvonalu, termelést védő, fejlesztő és fokozó gazdasági politikára (Helyeslés a balközépen), amely értékeknek előállitása és értékesítése révén fokozódó anyagi jólétet jelent államés magángazdaságnak egyaránt. Ebben a tervszerű termelési politikában látom én zálogát egy indokolt és ugyancsak tervszerű külkereskedelmi, helyesebben kifejezve kiviteli politikának, és ugyanebben a termelési politikában látom én zálogát egy, a belső fogyasztást elősegitő politikának. Hogy a belső fogyasztás fokozása mindenkor növekvő anyagi jólétet és viruló kultúrát jelent, mindannyiunk előtt ismeretes és fülembe cseng Giesswein Sándornak, a nagyhírű tudósnak tanitása, aki azt tanította nekünk, hogy mindannyiunknak legelemibb kötelessége, hogy országunk lakosságának kulturigényeit fejlesszük és a nyugati kulturnivót lassan, de biztosan megközelítsük. Egy helyes termeléspolitika munkát jelent, a munka pedig keresetet jelent, ha nem is békebeli keresetet, ha nem is olyan keresetet, amely még* a mai nehéz körülmények között is biztos és rendes megélhetést tud nyújtani, de mégis keresetet. A kínálkozó munkaalkalmak révén a kisexisztenciák, a dolgozó magyar emberek tízezrei fognak keresethez jutni és adva lesz talán annak lehetősége, hogy az egyre jobban kibontakozó európai gazdasági világválság a magyar termelő munka kiépítését nem fogja meghiúsítani. A termelés fejlesztése az adóalanyoknak megerősödése fokozott és adózóképessége révén óriási fontossággal bir az államgazdaságra nézve és talán egészen felesleges arra rámutatnom, hogy államháztartásunk rendbehozatala mennyire kiegyensúlyozná állami és magángazdasági életünket. Az egyenes vonalú magyar termelési politikának szolgálatába kell állítanunk a vámpolitikát, amelyet nem tekinthetünk öncélnak, hanem, mint kitűnő könyvében dr. Ferenczy mondja: »a végbemenő világgazdasági eltolódásokra és átalakulásokra való szükségszerű reagálás«-nak. Egy igen éles elméjű és tárgyilagos svéd tudós, Kjellén, egy a háború előtt irt könyvében minden állam nemzeti törekvését az illető ország hegy- és vízrajzi alkatából akarja kiszámítani. A mi Hegedűs Lerántunk a háború alatt megirt szózatában: »A magyarság jövője a háború után« című politikai tanulmányában a következőket mondja (olvassa): évi május hó 23-án, pénteken. 157 »E hadviselés, — t. i. a mozgó háború, az offenzívának és defenzívának egymást követése — közgazdasági rejtelme abból állott, hogy a megszokott földrajz és geográfia mozgó tényezőkké lettek és minden megmozdulásukkal más és más utón tolták maguk előtt a vámpolitikát. Ebből örökre megtanulhattuk és beírhatjuk közgazdasági tankönyveinkbe, hogy a vámpolitika nem önálló jelenség, hanem matematikai függvénye az illető terület földtanának és vízrajzi alkatának.« Ez a tétel, amelynek elméleti helyességét feltétlenül el kell ismernünk, a mi helyzetünkben talán akként volna módositható, hogy csonka Magyarország vámpolitikája matematikai függvénye a trianoni béke következtében megcsonkitott Magyarországnak, illetőleg a megcsonkítás folytán előállott gazdasági helyzetének. Szegény Hegedűs erre természetesen nem gondolhatott; hiszen amikor ő ezt a könyvet megírta, 1916-ban, akkor a központi hatalmak győzelmes harcokat vívtak mindenfelé és csak az utolsó években ébredtünk arra, hogy a kisebb-nagyobb államférfiak és hadvezérek a memoárok hosszú sorával, mondhatnám zuhatagával igyekeznek bizonyítani azt, hogy 1916-ban a háború már minden körülmények között el volt veszve, hogy már 1916 ban a mi szörnyű összeomlásunk, a mi szörnyű megcsonkításunk befejezett tények voltak. De térjünk vissza csonka Magyarországra és állapitsuk meg, hogy mi nem elégedhetünk meg olyan vámpolitikával, amely kizárólag földtani, illetőleg geográfiai helyzetünkből adódik, hanem szem előtt kell tartanunk Nagy-Magyarország elrabolt termelési tényezőinek a vámvédelem utján való pótlását. Mélyen t. Nemzetgyűlés! Fejtegetésem ezen pontjához elérve, nagy vonásokban különbséget kell tennünk mezőgazdasági és ipari termelésünk között. Nagy-Magyarországnak a 6 millió holdat megközelítő búzaterületéből jóval több, mint 3 millió holdat elrabolt a békeszerződés, a régi búzaterület 54'2%-át. Állatállományunkat a háború és a megszállások sarcolásai folytán óriási veszteségek érték, ennek következtében óriási veszteségeket kell itt pótolnunk. A mezőgazdasági termelést illetőleg ugy a bevetett terület, mint pedig a holdankénti termésátlag 1922-ben az utolsó békeévötöd átlagához képest még visszaesést mutatott. Az elért termésmennyiség 1921-ben még alig fedezte a lakosság szükségletét és ebben találja magyarázatát gabona- és lisztkivitelünk lassú fejlődése. A folyó év első negyedéről összeállitott külkereskedelmi mérlegünknek a gabonafélék és lisztkivitelére vonatkozó adatai a magyar mezőgazdaság megerősödését tükröztetik vissza és ebből talán levonhatjuk azt a következtetést, hogy a többtermelés végre már nem csak elméleti jelszó, hanem gyakorlati valóság is. Mezőgazdaságunknak ina két fontos problémája van; az egyik, hogy termelése számára a belföldi szükségletet biztosítsa, a másik pedig, hogy kiviteli tevékenységét minél erőteljesebbben fejlessze. Az előttünk fekvő vámtarifa tör vény javaslatban a mezőgazdasági vámok olyan színvonalra vannak emelve, amely mellett ezen feladatok megoldásának lehetősége meg van adva. Egészen más képet mutat ipari termelésünk. Az iparral foglalkozó kereső népesség 51*2%-a, a 20-nái több segéddel dolgozó iparvállalatoknál alkalmazott munkások 57%-a maradt a megcsonkitott országban. Nagy-Magyarország 4241 gyártelepe közül határainkon belül maradt 2075, vagyis a gyárak 48.9%-a. Az ország központi területei, másszóval csonka Magyarország és elsősorban természetesen Budapest ipari kultúrája határozottan intenzív képet mutat. Iparunkat a katasztrófa ott érte, hogy három exisztenciális termelési tényezőjének és pedig a szénnek, a vas-