Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.

Ülésnapok - 1922-282

"A nemzetgyűlés 282. ülése 1924. évi május hó 2-án, pénteken. 517 badsághoz jutott, sőt az utóbbi évtizedben bizonyos olyan irányú rendelkezések kerültek be a tarifába, amelyek a műhely-higiéniát szolgálták. Ehhez hasonló intézkedésekhez eddig a magyar kormányoknak nem volt érzéke és a munkásszervezet igyekezett ezt pótolni. Kiépült ez alatt az idő alatt az úgynevezett bizalmiférfi-rendszer, amelyet valahogy vörös posztónak igyekeznek felhasználni bizonyos részről, holott ez semmi egyéb, mint a munkásság érdekképviseletének kifejezésrejuttatója. A bizalmiférfiak azok az egyének, akiket — miután a munkaadó előtt valamely kívánságot nem tolmácsolhat egy több száz emberből álló üzem személyzete — a munkások választanak abból a célból, hogy azután ezek tolmácsolják a munkásság kívánságait. Konstatálnom kell, hogy ez a bizalmi férfi-intézmény kifejlődött a nyomdaiparban és ez ellen soha a nyomdatulajdonosoknak nemcsak hogy kifogásuk nem volt, hanem volt időszak, amikor ők maguk kívántak bizonyos reformokat, hogy tökéletesittesiséik ez a bizalmiférfi-intézuiény. Ennek az uj helyzetnek az volt a következménye, hogy az előfordult vitás ügyeket maguk a munkaadók és a munkások által létesített paritásos bókéltető-bizottságok intézték el. Évtizedek multak el anélkül, hogy az iparhatóságoknak vagy a rendőrségnek a nyomdai munkásokkal vagy a nyomdaiparral bármilyen irányban dolga akadt volna. Én azt hiszem, bátran mondhatom, hogy ezek olyan állapotok voltak, amelyek bizonyos nyugati fejlődöttséget jelentenek és amelyek ellen senkinek nem lehetett és nem lehet kifogása, ha nem konoik ellensége a fejlődésnek. Amellett azt lehetne mondani, — aminthogy sokszor próbálkoznak a munkásság törekvéseivel szemben felhozni azt a nagy érvet — hogy a munkabér emelése, a munkaidő rövidítése stb. tönkreteszik a nyomdaipart. Egy pár számadattal kívánom igazolni, hogy ebből az állapotból, ebből a békés fejlődésből, amely a munkásságra kétségtelenül olyan előnyöket jelentett és olyan fokozatos fejlődést biztosított, amilyent más iparágakban nem sikerült elérni, a nyomdaiparra és nyomdavállalatokra nem származott semmi hátrány. Ennek igazolására egy pár számot kívánok kiragadni a nyomdászok által körülbelül egy negyed évszázad óta rendszeresen felvett statisztikából. Sajnos, meg kell jegyeznem, hogy a kormánynak ilyen statisztikákra sem volt eddig soha pénze. Ügy látszik, sohasem tekintették a munkás életviszonyát, a munkásság munkaviszonyát és általában a munkásság helyzetét elég fontosnak ahhoz, hogy bizonyos költséggel — amint ez az egész világon történik — világos képet kapjanak a munkásság helyzete tekintetében. A szakszervezetnek e statisztikáiból veszem én ki a következő számokat : 1898-ban Budapesten üzemben^ volt 132 könyvnyomda s ezekben 2073 szedő és gépmester dolgozott. A munkaidő akkor 9—10 óra volt. de volt 38 olyan nyomda, ahol tiz órán felül 15 órát is dolgoztattak naponta. A munkabér 12—28 korona között mozgott, akkor még forintban kifejezve. Ennél többet csak az éjjel dolgozó lapmunkások kerestek. 1908-ban, tehát tiz évvel később, volt Budapesten 201 nyomda s ez foglalkoztatott 3065 szakmunkást; a munkaidő ekkor már kilenc óra volt, de 686 munkás ennél kevesebbet dolgozott. Á szedők átlagos keresete 36 K 88 fillér volt, a gépmestereké 37 K 40 fillér. 1914-ben 280 nyomda volt üzemben 3715 szakmunkással; a munkaidő 8 és fél óra volt, de 526-an nyolc órát és ennél is kevesebbet dolgoztak. Az átlagcs kereset 45 K 09 fillér volt. De nemcsak a nyomdáknak és az alkalmazott munkásoknak száma szaporodott, hanem az üzemek technikai berendezése is nagyot fejlődött, amint ezt a következő adatok igazolják : 1898-ban 802 nyomógép volt üzemben. 190/í-ban 1057, 1924-ben 1505. Körforgógép volt 1898-ban 44, 1922-ben 59. Itt azonban a számszerű emelkedésnél is sokkal fontosabb, hogy amig ]S98-ban a rotációsgépek kisrendszerü, 8—16 lapoldalas gépek voltak, addig- ma tekintélyes számban 48—64 oldalas gépkolosszusok teszik ki ezt a számot. 1899-ben vonul be Budapest nyomdai iparába a szedőgép ; 1903-ban már 28, 1908-ban 118 és 1914-ben 216 volt üzemben. Azt hiszem, hogy ez a fejlődés, amelyen az ipar átment és amely bizonyítja egyúttal, hogy a nyomdavállalatok is megtalálták számításukat, azt igazolja, hogy hamisak azok az állitások, amelyek szerint a munkaviszonyok rendezése, a munkabéremelés, bizonyos mértékű munkaidőrövidités az iparira nézve veszedelmes volna, sőt merem állítani, hogy nem utolsó sorban ezek, igenis, mind szolgálatában állanak az ipar fejlődésének, amint ezt egyébként külföldi példák is eléggé igazolják. Érdekes, hogy dacára e fejlődésnek, — amely nemcsak a munkásságnak, hanem a nyomdaiparnak és a nyomdaipari vállalkozóknak is hasznára vált — a bolsevizmus bukása ntán a nyomdatulajdonosok bizonyos átalakuláson mentek keresztül. Ha szabad agy kifejzneni magamat : valamennyire keresztényekké váltak a keresztény kurzusban ; nem vallásilag, hanem átvették a keresztény ^ kurzus jelszavait. Dacára a szerzett tapasztalatoknak ugyanis, amelyek — amint emiitettem és igazoltam — munkásnak, munkaadónak, iparnak egyaránt javára szolgáltak, a diktatúra bukása után a munkaadók elzárkóztak, de nem őszintén, mert nem mondták meg férfiasan, hogy : »A kollektiv szerződést meguntuk«. Nem. Fentartották a kollektív szerződés látszatát, ellenben elzárkóztak az elől, hogy a fokozódó drágasággal szemben munkásaik megélhetését a legminimálisabban biztosítsák. Fel kell említenem, hogy 1918 februárjában a nyomdaiparban már létrejött egy indexmegállapodás, amely az akkori, tehát a háború negyedik évében már lényegsen lecsökkentett életnívó további biztosítását célozta. Ennek a fentartására vagy visszaállítására — hiszen a bolsevizmus ideje alatt ez, természetesen, megszűnt a bolsevizmus bukása után a nyomdatulajdonosok nem voltak hajlandók. A viszonyok odakényszeritették őket, hogy 1921ben — tehát két évvel később — megint csináljanak egy ilyen index-megállapodást. Ezt 1922-ben ismét felborították s most néhány hónappal ezelőtt újra megcsinálták. A közbeeső időben azonban annyira leromlott a munkásság életnívója, annyira elveszitette a keresete a drágasággal szemben értékét, hogy ezek a folyton megújuló index-megállapodások már semmiképen sem tudták csak megközelíteni is a már a háború negyedik évében eléggé leromlott életviszonyokat, hanem folytonos és rohamos további csökkenéseket okoztak. Már most — és ezt talán ismét érdemes lesz felemlíteni — közben a nyomdaiparban bizonyos átalakulás történt. Mig a nyomdaipar a múltban, a háború előtt kis részben részvénytársaságokból állt, addig ujabban túlnyomó nagyrészben magánkezekben volt a nyomdaipar. A legutóbbi időben bizonyos