Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.

Ülésnapok - 1922-275

26 A nemzetgyűlés 275. ülése 1924. nám a helyzetet. Sajnos azonban — amenynyire én értesülve vagyok — a kormány ezt nemi mondhatja-. Lehet, — hisz én nem vagyok beavatva a tárgyalások titkaiba, Bogy a tárgyalások bizonyos pontig már előrehaladtak, sőt ezt fel is kell tételeznem, mert különben nem érteném, hogy csak célzásképen is megemlítették — hát reméljük uraim, a legjobbat, de ne felejtsük el soha, hogy állandóan dolgunk van olyan tényezőkkel is, melyeknél a jóindulatnak vajmi csekély fokát találjuk. Hiszen ez az egész — valljuk be: szegényes — eredmény miért állt elő? Én nem vagyok diplomata; én nem használom a beszélési képességemet arra, hogy gondolataimat eltakarjam. Én a parlamentarizmus talaján nőttem fel és avégett szoktam beszélni, hogy lehetőleg világosan mondjam meg, amit mondani akarok. És azért nyíltan megmondom: Ez az eredmény semmi más, mint eredője két összeütköző erőnek, azon tényezők erejének, amelyek rajtunk segiteni akarnak és azon tényezők erejének, amelyek rajtunk segiteni nem akarnak, (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Azok, amelyek rajtunk segiteni akartak, vissza tudták szorítani az ellenséges indulatú tényezőket odáig, hogy a katasztrófát elkerültük, mert e tekintetben általános érdekű érvük volt, hogy ez a Magyarországon beálló katasztrófa mindenesetre visszahatással volna a szomszéd államokra és általában Középeurópának közgazdasági és financiális helyzetére. így állunk tehát: a katasztrófa elkerüléséig tudták a jóindulatú tényezők a kevésbé jóindulatuakat visszaszorítani. Ha azonban tovább akarunk menni, akkor a katasztrofális érv már: többé nem használ, most már csak a segiteniakarás érve használhat. Hogy vájjon ez fog-e mellettünk érvényesülni abban a tekintetben, hogy további akciónak és további támogatásnak megnyerhetők legyenek azok is, akik, ha érdekükben állott is Magyarország katasztrófáját elkerülni, de talán nem tekintik érdeküknek Magyarország megerősödését, az előttem legalább is kétes. így tehát mint pozitívumánál csak azzal számolhatunk, hogy a külföldi kölcsönt abban a mértékben kapjuk, amely két és fé*l évi deficit hiányának fedezésére elegendő és azzal, hogy elfogadtunk egy pénzügyi programmât, amely óriási erőfeszítések árán a deficitet 2 és fél év múlva meg is fogja szüntetni és hogy emellett a gazdasági élet felszabadulásának előnyeit és termékenyítő hatását is érezni fogja a magunk közgazdasága. Az utóvégre szubjektív mérlegelés dolga, azt senki matematikailag nem bizonyíthatja, hogy ezek az organikus erők mennyire fognak hatni, — mert hogy hatni fognak, az kétségtelen —, de hogy gyorsan hatnak-e, hogy azoknak hatása lépést tart-e aztán azzal az erőfeszítéssel, amely közgazdaságunkra vár, — pedig ez az erőfeszítés rendkívüli — az kétséges. Nem foglalkozom annak a szanálási tervezetnek, annak a költségvetési áttekintésnek bírálatával, mely a javaslathoz mellékelve van, mert őszintén szólva, az én fiiianctudományom legalább nem elég arra, hogy ezekből mjagamliak Ítéletet formáljak eniiek a tervnek egészséges, vagv nem egészséges voltáról. (Ugy van! Úgy van! bal felől. ) Egyáltalában mi, mint nemzetgyűlési képviselők, igen sajátságos helyzetben vaffvunk. Ezt sohasem éreztem inkább, mint akkor, mikor azoknak a külföldi szakéréin április hó 11-én, pénteken. tőknek meghívására, akikről egyébiránt egyénileg az ő érdeklődésük, az ő jóindulatuk tekintetében csak a legnagyobb elismeréssel nyilatk ózhatom, előttük megjelentem és ők erre és arra vonatkozólag az én felfogásomat vagy nézetemet kérdezték. Ök teljes ismeretében voltak a mi költségvetésünknek és zárszámadásunknak. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) én nemzetgyűlési képviselő, kénytelen voltam azt mondani, hogy mindezekről semmit sem tudok. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon. — Peyer Károly: A bizottságban is leszavazták ezt s nem adták oda. — Zaj. Halljuk! HalljuU! jobbfelől.) Amikor évek óta halvány sejtelmünk sincs arról, — vagy mondjuk így: halvány sejtelmeink vannak, de tudomásunk nincs arról — hogy mi történt azokkal az óriási pénzekkel, amelyeket a magyar adófizetőkből kisajtoltak, mikor évek óta sem költségvetést, sem zárszámadást nem láttunk, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) ha akkor egy synopsisnak alapján, mely pár lapon foglal helyet, kell nyilatkozni arról, hogy helyesnek, egészségesnek tartjuk-e azt a szanálási tervet vagy sem, én nem merek sem igennel, sem nemmel válaszolni. (Horváth Zoltán: Azt csak muugó teheti.) Két dolog azonban feltűnt nekem. Az egyik az, hogy a szanálási akció súlypontja nem a kiadások csökkentésére, hanem a bevételek fokozására van fektetve, a másik pedig az, hogy sehol sem látom, — pedig ez szerintem ugrópontja a pénzügyi szanálásnak — hogy az állami üzemek tekintetében mit kontemplál a kormány. Amikor utoljára — nem hivatalosan, hanem a pénzügyminister uri szívességéből betekintésem volt égy költségvetésbe és a pénzügyminister ur terveibe, akkor kitűnt, hogy az államháztartás beteg része tulajdonképen az állami üzemekben van. Ott kell radikális intézkedést tenni, ott kell kíméletlen kézzel belenyúlni. Anélkül nincs szanálás. Ennek a gondolatnak ma ki kellene domborodnia azokból már az általános közlésekből is, amelyeket a kormány elénk terjesztett és én nem látom ott ennek a gondolatnak kidomborodását. Ezektől az észlelésektől eltekintve, nem vagyok tehát abban a helyzetben, hogy ítéletet mondjak a kormány szanálási programjáról, de — ne vegyék rossz néven — nem vagyok abban a helyzetben sem, hogy ezen a téren valami nagy és feltétlen bizalmat előlegezzek á kormánynak. Itt ismét visszatérek arra a kérdésre, vájjon tényleg elkerülhetetlen volt-e —- nem ina, mikor én is elkerülhetetlennek ismerem el, hanem ab ovo — pénzügyeink szanálása szempontjából ennek az útnak követése mindazokkal a súlyos^ tehertételekkel, melyekkel az össze van kötve. Én felelősségem tudatában nem merek erre a kérdésre sem igennel, sem nemmel válaszolni. Én nem vagyok eléggé pénzügyi szakértő, hogy magamnak e téren pozitív és megállapodott véleményt alkossak, legalább nagyon hosszú tanulmányozás nélkül és ahány pénzügyi szakértővel beszéltem erről a tárgyról, annyi különböző véleményt hallottam. Egy azonban bizonyos: feltéve azt is, hogy a külföldi segítségre és ebből folyólag a reparációs kérdésnek valami módon való likvidálására feltétlenül szükség volt, ezt mindenesetre sokkal kedvezőbb helvzetben és kedvezőbb feltételek mellett tehettük volna meg, ha előbb meg-