Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.

Ülésnapok - 1922-275

A nemzetgyűlés 275. ülése 1924. évi április hó íí-én, pénteken. személyzettől azt kiváujulf» hogy intenzivebb és fokozottabb munkát végezzen, ez nem a munkaidő megnyújtásával, hanem a helyes beosztással érhető eJ. Ha mi hetenként 24—30 órát, vagy pláne még: ennél is többet akarunk a tanari személyzetre ráróni, ugy ez feltétlenül az oktatási eredmény rovására esik. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek. Eőri-Szabó Dezső: Már pedig a jövő nemzedék kiképzése, tanítása van olyan elsőrangú fontos érdek, hogy az ezzel foglalkozó tanítói és tanári személyzetet ne terheljük túl. A. javaslatbari kifejezetten benne van az is, hogy az oktató-személyzet munkájának időbeli meghosszabbitása is terveztetik. Ezt semmiké- ' pen nem tartom helyesnek, mert nem fog megtakarítást jelenteni, vagy ha pénzügyileg pár millió meglakaritást eredményez is, szellemileg, erkölcsileg, lelkileg megtakaritást egyáltalában nem, ellenkezőleg súlyos károkat idéz elő. (ügy van! bal felől.) T. Nemzetgyűlés! Amikor a tisztviselői kérdés a viszonyoknak megfelelőleg — ha csak minimális mértékben is — rendezve lesz, legyen gondja rá a kormányhatalomnak az egész vonalon, a közigazgatásnak és a közüzemeknek minden egyes ágában, hogy az állami tisztviselők és alkalmazottak a hozzájuk forduló felekkel ugy érintkezzenek, amint azt a humanitás, a méltányosság és az ország egyetemes érdeke is megköveteli. Rá kell itt mutatnom arra, hogy a vidéken, de a fővárosban is az állami alkalmazottak részéről a felek sokszor olyan rideg, olyan méltánytalan bánásmódban részesülnek, hogy ezzel nagymértékben előidézik a falusi egyszerű embereknek a tisztviselői karral szemben való gyűlöletét, s bizony a városokban is jelentékenyen fokozzák az elégületlenséget és az antipátiát az adózó polgárok és az állami alkalmazottak között. Azt az idegességet, amely sok tisztviselőnél megnyilvánult, addig, amig nem voltak tisztességesen javadalmazva, meg lehetett érteni és menteni is lehetett. Elvégre az olyan ember, aki anyagi gondokkal van megterhelve, akinek legfőbb gondja a mindennapi kenyér, akinek feje fölött állandóan ott lebeg az a Bamokles-kard, hogy vájjon holnap tud-e családjának kenyeret adni, — ruházatról nem is szólva! — nem lehet ebben a lelki diszpozícióban, hogy hivatását becsülettel teljesítse és a hozzá forduló felekkel szemben olyan magatartást tanúsítson, amilyet tanúsítania kellene. Ha azonban a tisztviselői kérdés rendezve lesz, ha az állami alkalmazottak a viszonyokhoz mért tisztességes javadalmazást kapnak — ismétlém — legyen gondja rá a kormánynak, hogy a legszigorúbb felelősség terhe mellett az állami alkalmazottak minden vonalon ugy bánjanak a hozzájuk forduló felekkel, amint azt az ő igazságos érdekük s az ország egyetemes érdeke is megkívánja. Végre valahára minden vonalon, de elsősorban az állami alkalmazottaknál meg kell gyökeresednie annak az elvnek, hogy ők vannak a közönségért, az adófizetőkért, a népért — és nem megfordítva. Ha ezt az elvet minden vonalon keresztülvisszük, nagymértékben hozzájárulunk annak az egészségtelen állapotnak, annak a gyülölködésmek megszüntetéséhez, amely az előbb emiitett okokból az adófizető polgárok és az állami alkalmazottak között fennáll. Tiszteit Nemzetgyűlés! Amikor erről szólok, lehetetlen rá nem mutatnom arra, hogy különösen a pénzügyi alkalmazottak részéről éri a falu népét, az adózó alanyokat olyan — ezt a kifejezést merem használni: — lelketlen bánásmód és zaklatás, amely valósággal vérforraló, (ügy van! half elől.) Hogy ennek végét vethessük, megszüntetendőnek tartom azt a spicli-rendszert (Igaz! Ugy van! balfelől. — Drozdy Győző: Fosztogatás!), azt a különös természetű javadalmazást, hogy ha valaki rajtaüt egy adózó alanyon, akkor a bevasalt birságon nemcsak osztozik, hanem annak igen jelentékeny hányadát ő vágja zsebi'e, ugy hogy többet kap, mint maga az állam. (Igaz! Ugy van! balfelől.) A javadalmazásnak ezt a fajtáját nem szabad rendszerré tenni. Növelni kell a tisztviselőkben azt a felelősségérzetet, hogy nekik minden külön jutalmazás nélkül is kötelességük becsületesen és igazságosan eljárni, kötelességük mindent kideríteni és semmit el nem tussolni. Ezt a lelkiismeretet, ezt a felelősségérzetet bele kell nevelni tisztviselőinkbe, a pénzügyi tisztviselőkbe is s akkor el lehet kerülni ezt a mai gyalázatos spiclirendszert, amely egyaránt méltatlan egy becsületes társadalomhoz s egy tisztességesen berendezett államhoz. (Rupert Rezső: Nézzenek meg egy falusi vásárt, mit csinálnak ott a szegény néppel, hogyan büntetik őket százezrekre, legtöbbször tudatlanságért! — Lendvai István: A tudatlanság általános adójából többet lehetne bevenni! Különösen a magasabb körökben! — Derültség.) Rá kell még ennél a kérdésnél mutatnom arra, hogy ennek a szerencsétlen Magyarországnak békeidőben is, de most még fokozottabb mértékben aránytalanul nagy tehertétele volt a nyugdíjakra kintalt óriási összeg. Hiszen, ha nézzük ezt a javaslatot, ha tekintetbe vesszük a hadseregre, a ministeriumokra, az üzemekre kiadott és tevbevett költségeket, látjuk, hogy e költségelőirányzatok egyike sem éri el, sőt még csak meg sem közelíti azt az összeget, amenynyire a nyugdíjak címén felmerülő kiadások végösszege rug. Egyesegyedül a kölcsön öszszege az, amely némileg, de az is csak mintegy másfélmillió aranykoronával felülmúlja a nyugdíjazás címén felmerülő összeget. (Zaj.) Tisztelt Nemzetgyűlés! Nyilvánvaló dolog, de nyomatékosan hangsúlyozom, nehogy némelyek félremagyarázzák beszédemet, mint ahogy a múltkor is tették, hogy én a szegény, becsületben megőszült, egész életükön át az államért dolgozott tisztviselőket nem akarom nyugdíj nélkül hagyni. Ez vérlázító igazságtalanság lenne, mert az az ember, aki

1 egyedül az államért élt, a közért dolgozott s más jövedelmi forrása nincs, igenis megérdeimli, joggal elvárhatja, hogy öreg napjaira megfelelő nyugdíjat s ezáltal életlehetőséget biztositsunk számára. Magyarországon azonban óriási a túltengés abban a tekintetben, hogy olyan embereket, olyan állami alkalmazottakat is felvesz az állam a nyugdíjasok közé, akik vagyonosak, vagy akik nyugdíjaztatásuk után elmentek más, nagyon, de nagyon jövedelmező állásba. Az állam ezekkel szemben nem alkalmazza azt a háborús és gazdasági kényszert, amit az élet sok más vonatkozásában — és igen gyakran igazságtalanul — alkalmaz. Megadja a nyugdíjat azoknak az állami nyugdíjasoknak is, akiknek gondnélküli megélhetése akár privátvagyonukból, akár másutt való jövedelmező elhelyezkedésük következtében biztosítva van, s nem merik kimondani, hogy az ilyeneknek pedig ettől a koldus államtól nyugdíj nem jár. NAPLÓ XXIIT. 3