Nemzetgyűlési napló, 1922. XXIII. kötet • 1924. április 11. - 1924. május 02.
Ülésnapok - 1922-275
A nemzetgyűlés 275. ülésé 1924. Ulain Ferenc t. képviselőtársam, akit őszinte erős kritikájáért olyan borzasztó üldöztetés ért a kormány részéről, de akinek csak a napokban szolgáltatott fényes elég-tételt a független magyar biróság — reányomva ezzel is a bélyeget a kormány elítélendő hajszájára, amelyet olyan emberrel szemben folytatott, aki nem szűnt meg gyakorolni a kritikát a kormány pénzügyi politikájával szemben, tudván azt, hogy az, végre is katasztrófába viszi az, óirszágot. Ulain Ferenc t. képviselőtársam rámutatott múltkori felszólalásában, hogy nincs Európában olyan ország, ahol a bizonyos^fokig ittott meglévő inflációt oly mértékben engedte volna az államhatalom magántársaságok, privát alakulatok által kihasználni, mint Magyar,olszágon történt. Ha jól emlékszem, számadatokkal mutatott rá, hogy Magyarországon usque 70%-ban az egyes magántársülatok, a bankok vették igénybe a jegyintézeti hitelt, ami más országokban niéer csak megközelitőleg sem történt meg. Ha jól emlékszem az ő alapos munkája, statisztikája szerint 35% volt a legnagyobb összeg, ameddig idegen országban, azt hiszem, Franciaországban elmentek annak az összegnek terén, amelyet a jegyintézeti hitelből nem az államnak utaltak ki, és amit ebből kifolyólag nem az állam használt fel gyürnölcsözőleg, nálunk pedig 70%-ban átengedtük privát társaságoknak: a hasznot, az eredményt, a gyümölcsöt 70%-ig engedtük át a pénzügyi inflációból. (Lendvai István: Mi lehetett ennek az oka, nem: tudod 1 ?;) Ily pénzügyi politika mellett csodálkozhatunk-e azon, hogy az állam koldussá tett, az ország nyomorulttá lett, azok a bizonyos magántársaságok, bankok pedig oly gazdagra hiztak, amilyen gazdagok soha sem voltak Nagy-Magyarország területén sem. Nem kell-e felháborodnia az ember vérének, ha látja, hogy e csonka, nyomorult országban éveken át zavartalanul folyhatik oly gazdasági politika, amelyben privát társaságok, amelyek — merem mondani — nagy százalékokban talán többségükben úgyszólván semmi közösséget nem éreznek a magyar nemzet testével és lelkével, mondom, amelyben ily privát társaságok bízhattak nagyra a magyar bűnös pénzügyi politika következtében, az ország nyomorulttá lett, az ország fokról-fokra sülyedett lefelé, züllött odáig, hogy koldus módón kunyorálnia kell ellenséges külföldi hatalmaknak bizonyos pénzösszegekért. Nem kell ide semmiféle ellenzékieskedés, nem kell ide semmiféle beszuggerált felháborodás. Aki ezeket a kérdéseket átgondolja, ha magyar vér van benne, ha objektive tud gondolkozni, ha nincsen lekötelezve e privát társaságoknak, lehetetlennek tartom, hogy fel ne támadjon benne az elkeseredés a legnagyobb fokban, amikor a legegészségesebb a • legáttekintőbb és a legbiztosabb vezetésre lenne szükségünk ebben* a tekintetben. Óriási hibája, bűne pénzügyi kormányzatunknak az, hogy nem tette meg a szükséges intézkedéseket már idejében abban az irányban, hogy pénzügyi viszonyaink igenis akkor, amikor saját erejéből lehetett volna ^megtenni, szanáltassanak. Most jönnek szanálási javaslatokkal, amikor három esztendőt elmulasztottunk űgy, hogy a legkisebb alkalmat se ragadtuk meg a pénzügyi szanálásra. Nagy hiba volt es bűn volt, az előbb vázolt bankpolitika mellett az, hogy a kormány, a pénzügyi kormányéi'í április hó il-én, pénteken. S zat az időknek megfelelően nem valorizálta elsősorban a kormányzás bevételeit. Megengedem, ebben a felelősségben osztozik a mostani kormányzattal a háborús kormányzat is bizonyos mértékig, mert a pénz devalválása, bár nagyon csekély mértékben a maihoz viszonyítva, már a háború utolsó felében; megkezdődött, anélkül, hogy az akkori kormányok megragadták válna az alkalmat, hogy fokról-fokra valorizálták volna az adótételeket, rávezették volna az adózó polgárokat arra, hogy a korona értékének csökkenésével természetszerűen emelkednie kell számbelileg az adózásnak, az adózás terheinek. Persze, amikor éveknek mulasztása után egyszerre akarja ezt megcsinálni a kormányzat, ez óriási tehernek tűnik fel, és nem csoda, hogy rettentő ellenzést vált ki az adózók tömegében. Nagy hiba volt, égbekiáltó hiba, hogy a kormányzat nem' cselekedte meg idejében. Hát helyes politika volt-e az, hogy népszerűség hajhászásból ezt elmulasztotta? Sokszor halljuk a demagógia felhánytorgatását a túloldalról. De én ezt tartom a legveszedelmesebb demagógiának, és az államhatalom nagy hibát követett el, hogy az adózó polgárok viszonyaihoz mérten nem nyúlt a valorizálás eszközéhez, csupán csak azért, hogy a népszerűségét el ne veszitse. (Zaj és ellentmondás a jobboldalon. Felkiáltások: Ez a demagógia! — Csontos Imre: Nem volt elég adózás a háború alatti Ezt csak nem lehet állítani!) Rá fogok mutatni arra, hogy volt elég súlyos adóztatás, de nem volt igazságos. A forgalmiadóban, a fogyasztási adóban igazságtalan rendszer van és ezzel a kormány a kisebb exisztenciákat sújtotta, nem volt azonban gondja arra, hogy egészséges progresszióval a viszonyokhoz mérten emeljék a nagy exisztenciák adóját. Erről van szó, nem pedig arról, hogy nem viselt volna különösen a nép alsóbb rétege elég súlyos terheket. Igenis nagyon súlyos terheket viseletek a dolgozó tömegek, az állam szegény polgárai, a kicsiny emberek, de azt állitom, hogy ezeket a terheket nemi viselték kellően a tehetősebbek, mert nem volt igazságos progresszió és a kormány nem gondolt arra, hogy számbelileg, a leromlott pénzügyi viszonyoknak megfelelően emelje az adót. Ezt tettem szóvá. Lehetetlen el nem ismerni, hogy ez hiba volt. Ha megtörténik idejében a valorizálás, ha nem, folyt volna az egészségtelen banktámogatási politika, nem állnának előttünk ezek a lealázó javaslatok. Hogy milyen kapkodó és helytelen a mai pénzügyi politika, arra elég a legutóbbi intézkedések felemlítése. Mikor a kormány bűnös pénzügyi politikája következtében beállott a pénzügyi krach, amikor tényleg ugy látszott, hogy pénzügyi anarchia szélén állunk, akkor, jött a t. kormányzat hamarjában, hevenyében összecsapott valorizációs javaslatokkal, jött a takarékkorona rendszerével és jött a belsőkölesönnel. Hogy mily kapkodó, elhibázott és helytelen intézkedések voltak ezek, arra nézve nem kell mást említenem, mint azt a bizonyos takarékkoronát, Kállay volt pénzügyministerj urnák e szörnyszüllötjét. Arra való lett volna a takarékkorona, hogy pénzünk külső és belső értékének csökkenésével szemben bizonyos ellensúlyozó, kiegyenlitő számmennyiséget iktasson be a magyar gazdasági életbe, bizonyos értékmérőt. Hát értékmérő-e az, amely a megvalósitás óta alig 14%-kal emelkedett, holott pén-
